A családi forgatókönyv
Na, ez a házasság sem fog sokáig tartani – mondta az anya a lánya esküvője után. És igaza lett, a pár hamarosan elvált. Mi történt? Talán próféta az anyuka?
Azt szoktuk mondani, minden családnak van egy jól megírt
forgatókönyve, ami szabályozza, hogy mit lehet csinálni a családi viszonyokon
belül, és mit nem. Ennek a forgatókönyvnek az alapját a szülők, nagyszülők,
dédszülők, közeli és távoli rokonok történetei, tiszteletreméltó, és elitélendő
cselekedetei, értékek, normák, elvárások adják. Ezt kapjuk örökül, és ezt adjuk
tovább.
Ebben a forgatókönyvben mindenkinek megvan a saját szerepe,
amit el kell játszania. Ezzel a szereppel lehet azonosulni, vagy el lehet
utasítani. Ha egy családtag elutasítja a ráadott szerepet (ami már önmagában is
komoly teljesítmény), nyomás alá kerülhet a többiek részéről, de előbb-utóbb az
elutasított szerepet valaki más veszi át a családban.
A gyerek új szereplő egy régi forgatókönyvben. Hogyan
tanulja meg, hogy mi a szerepe?
A folyamatot úgy hívják: szelektív összehangolás. A szülő
szelektíven reagál a gyereke viselkedésére, érzelmeire: egyiket pozitívan
megerősíti, másikat figyelmen kívül hagyja. A gyerek megtanulja, hogy mik azok
az érzelmek, és viselkedési formák, amelyek elfogadhatóak, és mik azok, melyek
nem. Így hozzáidomul szülei róla alkotott elképzeléseihez, illeszkedik a szülei
forgatókönyvéhez. És amikor felnő, olyanokkal teremt kapcsolatot, akik
alkalmasnak mutatkoznak a család forgatókönyvében meghatározott szerepre. Aztán
megnősül/férjhez megy és a saját családjában viszi tovább a származási családja
forgatókönyvét.
Semmire sem viszed az életben – mondja a nagymama az unokájára,
és jó eséllyel igaza is lesz, pedig a nagymama sem látnok, csak éppen az unokának
egy régen meghalt nagybácsi szerepét kell tovább vinne, aki tényleg nem vitte
semmire. Mert minden jóslat, amely nem a gyerek személyiségéből indul ki, hanem
az eredeti család egy tagjának sorsából, olyan helyzetet teremt, amely
önbeteljesítő jóslattá válhat.
Semmirekellő leszel – mondja a nagypapa, és a családi
emlékezetben megjelenik a dédnagypapa, aki tényleg semmirekellő lett. Az unoka
még nem tudja, hogy ő kapta meg a szerepét, és ezt kötelessége eljátszani.
Az önbeteljesítő jóslatból többféle is van. A „semmire sem
viszed”, vagy a „semmirekellő leszel” típusú a leginkább pusztító, mert nem ad
támpontot arra nézvést, hogy hogyan lehet elkerülni. A „ha nem tanulsz,
munkanélküli leszel” egy fokkal jobb, a prófécia megfogalmazója útmutatást ad a
katasztrófa elkerüléséhez.
A jóslatot sokszor ki sem kell mondani, elég ha a család „tudja”,
ebből a gyerekből semmirekellő lesz, hiszen ő ezt a feladatot kapta. Ezután úgy
viszonyulnak hozzá, úgy beszélnek vele, úgy néznek rá, úgy reagálnak a viselkedésére, hogy a
gyerek megtanulja, mi a feladata.
A családi forgatókönyvek fontos szerepet játszanak abban,
hogy a család élete biztonságos és kiszámítható legyen. Ha nem lenne
forgatókönyv, ha nem tudnánk, mi a szerepünk a családban, nem tudnánk
megszervezni az életünket.
Viszont a forgatókönyvet időnként módosítani, frissíteni
kell ahhoz, hogy a hasznunkra legyen. Bizonyos dolgokat felül kell vizsgálni,
újra kell szerkeszteni, újra kell írni.
A családterápia ebben tud segíteni.
(Felhasznált irodalom: Johhn Byng-Hall: Munkám családi szkriptekkel, Animula Kiadó, 2003)