Történeteink
Az életünk történetekből áll. Emlékeinket, emlék-töredékeinket értelmezzük, jelentést adunk nekik, és egy egységes, rólunk szóló történetté szőjük. Ezt meséljük önmagunknak önmagunkról, és önmagunkról másoknak. Ezt tartjuk igazságnak, ez befolyásolja gondolatainkat, magunkról alkotott képünket, érzékelésünket.
Miről szólnak ezek a történetek? Mindenről, ami velünk kapcsolatos: amit gondolunk magunkról és a világról, kapcsolatainkról, örömeinkről, kudarcainkról.
Az egyik ember ezt így meséli el: biztosan elege van belőlem a főnöknek, biztosan rosszul dolgozom, sokat hibázom, ezért küldött el szabadságra. Tehetségtelen ember vagyok, aki nem jó semmire.
A másik ember így: a főnököm odafigyel rám, törődik velem, számon tartja, hogy mikor megyek szabadságra, hogy kipihent legyek. Fontos és értékes tagja vagyok a munkahelyi közösségnek.
De miért van az, hogy ugyanazt másképp éljük meg?
Vannak történeteink, melyek a többi fölött állnak. Ezeket úgy hívjuk, domináns történetek. Leginkább ezeken keresztül érzékeljük önmagunkat.
Tegyük fel, azt mondják valakinek gyerekkorában: te buta
vagy. Fontos emberek mondják ezt, például a szülő, vagy egy tanár, ezért a
gyerek elhiszi. Közben eltelnek az évek, ő felnő, minden változik körülötte, de
azt, hogy ő buta hiszi a mai napig. Ha történeteket mesél az életéből, olyanokat
fog választani, melyek ezt alátámasztják. Hogy az óvodában nem tudta
megjegyezni a jelét, az iskolában egyszer megszidta a tanár, aztán beszél arról, hogy milyen nehezen ismeri ki magát bonyolult helyzetekben, mit felejt el, mit nem tud, hogy milyen nehezen tanul meg ezt meg azt, és milyen nehéz ez meg az. Érthetetlen világ és kudarc
minden szinten.
Ez az ember olyan eseményeket választ ki és rak össze a múltból, melyek a butaságát igazolják. Egyetlen pillanatot sem tud felidézni, ami ellentmondana ennek. Pedig emlékezhetne sok szép dologra is, dicséretre, sikerre, de ezt kirostálja az a meggyőződése, hogy ő buta. Ez a tartalom folyamatosan növekszik, újabb és újabb történetek csapódnak hozzá, és mindez egy nagy történetté formálódik, az ő domináns történetévé, melynek címe: Milyen buta vagyok én.
A jelen eseményeit is a domináns története alapján értékeli, és a jövőről való elképzeléseit is ez mozgatja. El sem tud képzelni olyan helyzetet, melynek a kimenetele ne a butaságát, értetlenségét igazolná. Azt a történetet, ami ezt alátámasztja, felerősíti, ami ellentmond ennek azt kicsinyíti, vagy átértelmezi.
Minden történet sokértelmű, ugyanannak a történetnek sok jelentése lehet. Hogy melyik jelentést választjuk, attól függ, hogyan tudjuk kapcsolni a domináns történetünkhöz.
Történetei családoknak, pároknak is vannak, gyakran ezek magyarázzák, hogy miért lett úgy, ahogy lett, ki a felelős érte, indokolják a vesztes érzéseket, a változás elmaradását.
Ahhoz, hogy tényleg változni tudjunk, új történeteket kell alkotnunk, egyénként, párként és családként is. Ez nem csak azt jelenti, hogy egyszerűen a régit lecseréljük egy újra, hanem azt, hogy elkezdjük az életünket soktörténetűnek látni. Megtaláljuk azokat a történeteinket, melyek nem a problémát erősítik, hanem a megoldás felé visznek. Megvizsgáljuk, hogy az eddig használt történeteinknek csak az a jelentése van-e, amit eddig gondoltunk, vagy új jelentést tulajdoníthatunk nekik.
És az új történet, új jelentés elkezdi átformálni a szemléletünket, megélhetjük benne új önképünket, új lehetőségeinket a kapcsolatokra és a jövőre.
(Felhasznált irodalom: Herbert és Irene Goldenberg: Áttekintés a családról, Animula Kiadó, 2008.)