Pár- és családterápia Budapesten - Blog

Az autonómiáról

Mon, 27 Jan 2020 13:26:00 +0000

A származási családunkról való leválás nem olyan egyszerű dolog. A kapcsolatok bonyolult rendszere megtart és erőt ad, de foglyul is ejthet. Erről szól ez az írás.

Azáltal, hogy egy gyermek életet kap a szüleitől, erős kötelék jön létre köztük, mely mindig része marad a kapcsolatuknak. Ez a kötelék egész életre szól, függetlenül attól, hogy azt a gyermek akarja-e, vagy sem, hogy pozitív módon tapasztalja-e meg, vagy negatívan, és attól is függetlenül, hogy a szülők teljesítették-e a szülői feladataikat, vagy elhanyagolták azt. Ezt a köteléket eltépni nem lehet, csak megtagadni. De hiába is tagadná meg valaki, a kötelék akkor is megmarad, csak rejtett, láthatatlan formában. Ezt a köteléket úgy hívjuk: egzisztenciális lojalitás. Nem kell és nem is lehet kiérdemelni, mert ez az élettel jár.

Van egy olyan kötelék is, amely nem jelenik meg a születéssel automatikusan, hanem meg lehet szerezni. Ha valakitől jót kapunk, akkor elkötelezetté válunk felé, az adósai leszünk, és szeretnénk viszonozni a jóságát. Ezt szerzett lojalitásnak nevezzük. Vegyük azt az optimális helyzetet, hogy a szülő, azon túl, hogy életet adott a gyermekének, még jó szülő is volt, tehát szeretettel gondoskodott mindenről, ami a gyermeke testi és lelki fejlődéséhez kell. Ebben az esetben a gyermek az egzisztenciális lojalitás mellett a szerzett lojalitással is kötődik hozzá. De ez nincs mindig így. Példádul, ha egy gyermeket nem a saját szülei nevelnek fel, hanem örökbe fogadták, akkor az egzisztenciális lojalitása révén a biológiai szüleihez kötődik, míg az őt felnevelő emberek a szeretetteljes gondoskodásukkal kiérdemelték tőle a szerzett lojalitást. Ebben az esetben a gyerek számára komoly tehertétel lehet, hogy a lojalitásokat összebékítse magában.

A szülőket és a gyerekeket összekötő lojalitást vertikális lojalitásnak nevezzük, mely lehet egzisztenciális és szerzett lojalitás is. Ez egy aszimmetrikus kapcsolat, mivel a gyermek jogosult arra, hogy kapjon (figyelmet, szeretetet, gondoskodást, stb.), a szülőnek pedig kötelessége, hogy adjon.

Mindenki mással (házastárs, barátok, munkatársak stb.) viszont szimmetrikus és kölcsönös kapcsolatban vagyunk, az adás és kapás egyensúlyban van. Ezt úgy hívjuk: horizontális lojalitás. A horizontális lojalitás csak szerzett lehet.

Az autonómia, függetlenedés, vagy függetlenedési törekvés a vertikális és horizontális lojalitás kiegyensúlyozásáról szól. Egy életkor után a fiatal társakat keres magának a családon kívül, és ezzel kivonja magát a családja iránti kizárólagos lojalitásból. Lesz tehát az életében egy régi (vertikális) és egy új (horizontális) lojalitás, és ezeket össze kell hangolnia. Nem könnyű feladat, a függetlenedése viszont azon múlik, hogy ez mennyire sikerül neki.

Néha ez lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Sok családnál tapasztaljuk, hogy a horizontális lojalitást a szülők megbocsáthatatlan hűtlenségnek értékelik, ennek pedig súlyos következményei lehetnek a gyermekre nézve. Ha ugyanis a horizontális lojalitás hűtlenség, akkor az éppen párkapcsolatot kialakítani készülő, vagy már abban élő fiatal hatalmas belső konfliktust, úgynevezett lojalitás konfliktust él meg. Kit válasszon, a származási családját, vagy az új kapcsolatát? Ezt gyakran olyan módon oldja fel, hogy elutasítja a partnerét, ezzel bizonyítja a lojalitását a származási családja felé. Hiába érzi, hogy többet kéne adni a társának, ezt nem tudja megtenni, mert a szüleivel szembeni "hűtlensége" miatt bűntudata van, mintha minden szeretet, amit a társának ad, a szüleinek járt volna. Ez nem tudatos folyamat, az illető többnyire azt tapasztalja, hogy a kapcsolatai valamilyen ismeretlen okból egyre-másra kudarcot vallanak. Ha pedig valaki a külső kapcsolataiban kudarcot vall, ezt gyakran a családja iránti lojalitás felfokozásával kompenzálja.

Ennek egy másik megoldása, hogy magánál valamilyen szempontból gyengébb partnert választ, akit aztán önfeláldozó módon tud segíteni. A társának nyújtott áldozattal ellensúlyozza a bűntudatát, hogy hűtlen lett a származási családjához.

A családból nem lehet csak úgy kilépni. Amikor két „hűtlen lázadó” párt alkot, hogy egymással szövetkezve utasítsák el a származási családjukat, ezzel csak megerősítik a feléjük való kötődést. Úgy képzelik, a lojalitást átviszik az eredeti családjukról a választott családjukra, így az eredeti elkötelezettségüket meg tudják tagadni. Ez kudarcra van ítélve. A szülők kimaradása a gyerekek életéből depresszióhoz és apátiához vezethet. Megjelenhet a folyamatos félelem az elhagyástól, amelyet a bűntudat válthat fel a származási családhoz való hűtlenség miatt. Egy idő után valamelyik partnerben feltámadhat az érdeklődés a származási családja iránt, és ez elindíthatja házassági konfliktusok sorozatát, mintegy jóvátételi áldozatként felajánlva a házasságot az elhagyott szülőknek.

Sok családot megterhelnek ezek a konfliktusok. A kiút ebből az lehet, ha párterápiás, vagy családterápiás keretek között sikerül feltárni az érintettek szülői, nagyszülői kapcsolatát, és módosítani a lojalitásról alkotott helytelen fogalmaikat.

(Felhasznált irodalom:
Ivan Boszormenyi Nagy, Geraldine M. Spark: Láthatatlan lojalitások, Animula Kiadó, 2018.
Leen Hermkens (szerk): Összetartozásban, a kontextuális segítésről, Exit Kiadó, Kolozsvár, 2010.)

Kapcsolódó írások:

Kötelékek

Jogosultság és kötelezettség

Az elengedésről

Wed, 15 Jan 2020 13:35:00 +0000

„Nem vagy érett arra, hogy önálló életet kezdj. Ha most elmész, egy hét múlva könyörögni fogsz, hogy visszajöhess, de akkor már késő lesz…” – mondja a szülő a felnőttkor küszöbét átlépni igyekvő fiának, azzal fenyegetve őt, hogy ha elköltözik, többet nem mehet haza. A fiú ennek ellenére elmegy, de egy hét múlva valóban könyörög a szüleinek, hogy engedjék vissza. Mi történt itt? A gyerek tényleg nem volt elég érett az önállósághoz? A szülők valamilyen jóstehetséggel voltak megáldva, hogy ilyen pontosan látták a jövőt? Nyilván semmi ilyesmiről nincs szó.

De kezdjük az elején: mikor megszületik egy gyermek, egy ideig nem tudja elkülöníteni magát az anyjától. Úgy érzékeli, mintha az anyjával együtt egy mindenható rendszer lennének, melynek közös határai vannak. Gyakran az anya is úgy érzi, össze van nőve a gyerekével. Ezt a jelenséget duáluniónak nevezik, és körülbelül öt hónapig tart. Ezt követi az úgynevezett kikelés szakasza; a gyermek kikel, vagy felébred az anyjával való összeolvadásból, észreveszi, hogy különbözik tőle, és figyelme fokozatosan a külvilág felé fordul. Az anyai gondoskodásból szülői gondoskodás lesz, apa és anya együtt vállalja a felelősséget az újszülöttért, majd ez a kör szélesedik, bevonódnak a nagyszülők, keresztszülők, közeli és távolabbi rokonok, barátok, és mindazok, akinek valamilyen konkrét jelentősége van a család számára.

Ahogy a gyermek növekszik, úgy az igénye is növekszik arra, hogy időnkét elszakadhasson az anyja öleléséből. Jól esik kicsit távolabb mennie, de nem a félelmetes ürességbe, hanem a még belátható, biztonságos világba. Ennek a világnak a határai az életkorával folyamatosan tágulnak, ő elmegy eddig a határig, aztán visszafordul. A biztonságot az adja számára, ha bármikor visszatérhet az alapokhoz, de bármikor el is távolodhat attól. A szülői gondoskodásnak pedig alkalmazkodnia kell a gyermek folyamatosan változó szükségleteihez, melyek magukba foglalják a függés igényét ugyanúgy, mint a küzdelmet a függetlenségért, az együttműködést ugyanúgy, mint annak megtagadását. Látszólag csupa ellentmondás.

Ahhoz, hogy a gyermek ebből ki tudjon törni, két dolog szükséges. Egyrészt egy tágabb kör, amely felvállalja őt, másrészt az a bizonyosság, hogy bármikor visszatérhet oda, ahonnan éppen el akar jönni. Ezért fontos, hogy a szülő az elköltözés után ugyanúgy biztosítsa számára az érzelmi biztonságot, mint amikor még otthon volt. A biztonság pedig azt is jelenti, hogy bármikor hazamehet, hiszen a függetlenedés során nem a szülő távolodik el a gyermektől, hanem a gyermek a szülőtől.

A kezdő példához visszatérve, az a szülő, aki elzárja a visszaút lehetőségét az ajtón kilépő gyermeke elől, pont ezzel biztosítja be, hogy a gyerek önálló életre tett kísérlete megbukjon. Persze a leválás az esetek többségében így is megtörténik, csak sokkal nehézkesebben, hosszabban és fájdalmasabban. De miért akarná ezt egy szülő? Talán nem szereti a gyerekét? Szó sincs róla.

Csak hát az elengedés nem könnyű. Amikor az utolsó gyermek is önállósodik, a fészek üressé válik, és a házaspárnak sokszor komoly lelki munka elfogadni a gyermekeiktől való szeparálódást. Ott maradtak ketten, és újra észre kell venniük egymást. Lehet, hogy megerősödik a házastársi kötelék, de az is lehet, hogy a gyerek ügyes-bajos dolgaival való foglalkozás miatt eddig háttérbe szorult problémák a gyerek távozásával a felszínre kerülnek, és a házasság feszültté válik. Ez esetben gyakori, hogy a szülők csak nagyon nehezen engedik el a gyerekeiket, főleg az utolsót, hiszen az ő távozásával magukra maradnak a problémájukkal. Különösen nehéz a leválás a gyermekét egyedül nevelő szülő esetében, aki számára a gyermek sokszor a partneri szerepet is betöltötte, így az ő elköltözésével teljesen magára marad. Az élet újraszervezése a gondoskodás évtizedei után nem könnyű feladat. Ha ebben a folyamatban elakadást tapasztal, érdemes családterápiás segítséget kérni.

Felhasznált irodalom:
Herbert és Irene Goldenberg: Áttekintés a családról I kötet, Animula Kiadó, 2008
D. W. Winnicott: Az egyén fejlődése és a család, Animula Kiadó, 2006.

A válásról

Sat, 07 Dec 2019 15:10:00 +0000

A válás megvisel mindenkit a családban, de a legnagyobb vesztesei a gyermekek. Ők a szülők megoldatlan konfliktusaival nem tudnak mit kezdeni, azok félelmet keltenek, szorongást generálnak bennük. Sokszor szem- és fültanúi a veszekedéseknek, emiatt megrendül a biztonságérzetük, ez pedig akár fizikai tünetek is kialakulásához is vezethet. Az egymással harcoló szülőknek pedig nem mindig jut idejük, energiájuk arra, hogy a gyermek érzelmi szükségleteivel törődjenek. Amikor az egyik szülő elköltözik, a gyermek azt éli át, hogy mindaz, ami számára a stabilitást nyújtotta, szétesett, darabjaira hullott. Ez a poszt arról szól, hogy mit tehet a szülő, hogy a válással a legkevesebb kárt okozza a gyermekének.

-Tájékoztatni kell a gyermeket arról, ami történik. Úgyis érzékeli, hogy baj van, a bizonytalanságnál jobb, ha elmondjuk neki, mi zajlik körülötte. A gyereknek szüksége van a magyarázatra, anélkül önmagát kezdi el hibáztatni. A legtöbb gyerek amúgy is önmagát hibáztatja a válás miatt, azt gondolja, ha ő jobban viselkedett volna, jobban tanult volna, levitte volna a szemetet, stb, akkor anyu és apu még mindig együtt lenne. Ne erősítsük ezt a bűntudatot azzal, hogy titkolózunk. Természetesen az életkorának megfelelően beszéljünk vele, nem kell minden intim információt átadni. A legjobb, ha a két szülő együtt mondja el neki, hogy milyen változások vannak a családban.

-Nem szabad a gyereket a házastárs pótlására használni, ne legyen a gyerek a szülő tanácsadója, vagy vigasza, ne legyen az ügyek megoldója, sem postás, aki a szülőpár között viszi az üzeneteket.

-Ne feketítsük be a másik szülőt a gyerek előtt. Ne kényszerítsük rá, hogy kémkedni kényszerüljön a másik szülőnél, ne használjuk a bosszú eszközeként. Ne is rivalizáljunk a volt partnerrel a gyerek előtt, például „nálam ugye több ajándékot kapsz, mint anyádnál”.

-A gyereknek fontos a kiszámítható, rendszeres kapcsolattartás mindkét szülővel. Tudnia kell pontosan, hogy mikor látja anyut és mikor aput.

-Az a felelős szülői magatartás, ha a szülőpár a válás után is tud beszélni a gyerek körüli problémákról, és nem ássák alá egymás tekintélyét a gyerek előtt.

-A gyerek érdekében fontos, hogy közel azonos szabályokat tartson mindkét szülő a gyerekkel. Egyrészt a gyerek érzelmi biztonsága miatt van erre szükség, másrészt azért, hogy a gyerek ne játszhassa ki a szülőket.

-A szülők fogadják el a másik új partnerét. Ne „fúrják” őt, ne mondjanak rosszat róla a gyereknek.

-A gyermek minden bizonnyal fantáziál a család újraegyesítéséről. Ezeket ne tápláljuk, ne keltsünk benne hamis reményeket.

-Ne kerüljön a gyerek olyan helyzetbe, hogy választania kelljen a két szülő között, vagy a két szülő programja, ajándéka, stb. között. A döntés mindig a felnőtteké legyen.

-Nem szabad a gyereket a másik szülő valamelyik negatív tulajdonságával azonosítani, például „olyan vagy, mint az anyád/apád”, stb. Ez szorongást kelt a gyerekben.

-Nem szabad a gyereket a szülők közötti konfliktusokba belevonni. Ne kelljen a gyereknek azon gondolkodnia, hogy neki kell összetartani, vagy kibékíteni a szüleit.

-Ne legyen tabu a másik szülőről beszélni.

-A szülők törődjenek a saját pszichés jóllétükkel, mert ez meghatározza a gyermekük jóllétét.

Sokszor a házastársi konfliktusokat a válás sem tudja lezárni. A gyermek érdekében meg kell tanulni szülőpárként együttműködni. A házasságot fel lehet bontani, de a szülőpárságot nem. A gyermek szemében anya és apa mindig egy egység lesz, az ő szülei, akik őt a legjobban szeretik. A válás folyamatában bármikor kérhető párterápiás segítség. Ebben az esetben a terápia tárgya nem a házaspár, hanem a szülőpár lesz.

Kapcsolódó írások:
A szülősített gyerek
A hasított lojalitás

(Felhasznált irodalom: Hajduska Marianna: Krízislélektan ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2008)

Alkoholizmus és párterápia

Tue, 03 Sep 2019 04:29:00 +0000

X úr alkoholista. A feleségének, Y asszonynak már nagyon elege van abból, hogy a férje folyton részeg, és úgy látja, az ivás miatt érzelmileg és fizikailag is eltávolodtak egymástól. Y asszony rendszeresen megfenyegeti a férjét, hogy ha így folytatja, elhagyja, de ez sosem történik meg. X úr próbálkozik az ivás abbahagyásával, hosszabb-rövidebb időre ez sikerül is neki, de aztán mindig visszaesik. Azzal magyarázza a visszaeséseit, hogy valahányszor egy időre józan tud maradni, a felesége még elégedetlenebb lesz vele, mint szokott lenni, záporoznak rá a szemrehányások, bármit csinál, úgysem tud megfelelni a feleségének és ez afelé tereli őt, hogy újra igyon. Y asszony szerint ezek csak kifogások, és tartja magát az álláspontjához, hogy nem tud tovább együtt élni a férjével, ha az részegeskedik.

Amikor beszélgetünk X úrral, őszinte szomorúságot látunk rajta az alkoholfüggősége és a gyakori veszekedések miatt. Ha beszélgetünk Y asszonnyal, elhisszük neki: vágyik rá, hogy a férje józan maradjon. A két ember külön-külön igazán elkötelezett a változásra, de együtt mintha a változás ellen dolgoznának. Miért van ez?

Azt szokták mondani, hogy az egész több, mint a részek összege. Ahogy az élő szervezet tulajdonságai nem egyeznek az azt alkotó sejtek tulajdonságaival, úgy egy család tulajdonságai sem ugyanazok, mint az egyéneké, akik a családot alkotják. Ezért lehetséges, hogy hiába akar X úr leszokni az alkoholról, és hiába szeretné Y asszony ezt mindennél jobban, közösen mégis gátolják a cél elérését.

Ahhoz, hogy jobban megértsük ezt a házaspárt, néhány mondat erejéig ki kell térnünk a rendszerek működésére.

Minden rendszer arra törekszik, hogy megőrizze a stabilitását, mert annak elvesztése a rendszert alkotó részek széthullásával fenyeget. Például az emberi test, mint komplex, élő rendszer stabilitásához szükséges, hogy a hőmérséklete bizonyos határok között legyen, ezért az attól való bármilyen eltérést kiigazító reakció követi. Ha a belső hőmérséklet megemelkedik, azt úgy igazítja ki, hogy elkezd izzadni. Az izzadástól csökken a hőmérséklet, visszatér a rendszer a stabil pozícióba. Az izzadás tehát válasz a testhőmérsékletre. A folyamatot leírhatjuk így:

Testhőmérséklet megemelkedése - izzadás – testhőmérséklet csökkenése – izzadás csökkenése.

A hőmérséklet volt hatással az izzadásra és az izzadás a hőmérsékletre. A stabilitás fenntartásának ezt a mechanizmusát úgy hívjuk: körkörös kauzalitás.

Térjünk vissza X úr és Y asszony történetéhez és nézzük meg, a házasságuk stabilitásában milyen szerepe van az alkoholnak. A folyamat így néz ki:

Ivás – a pár érzelmi és fizikai eltávolodása – józanság – intimitás elmélyülése – védekezés az intimitástól – ivás.

Láthatjuk, hogy X úr és Y asszony házassága úgy stabil, ha se túl közel, se túl távol nem kerülnek egymástól, hanem valahol a kettő között helyezkednek el. Ennek a pozíciónak a megtartását az alkohol szabályozza. X úr ivása meggátolja az érzelmi és fizikai intimitást, az időszakos józansága pedig a válást. Ha X úr egyszer csak abbahagyná az ivást, rögtön meginogna ez a stabilitás, az pedig veszélyeztetné a két ember közös életét. Minden alkalommal, amikor X úr megpróbál józan maradni, vagyis túl közel kerül a pár egymáshoz, a rendszer önszabályozó képessége működésbe lép és visszavezeti őt az italhoz. Ha viszont túl messzire kerülnek egymástól, a rendszer beiktat egy józan periódust. A pár távolsága - közelsége hatással van X úr alkoholfogyasztására, és az alkoholfogyasztás hatással van a pár távolságára - közelségére.

Ha X úr mégis abba tudná hagyni az ivást, akkor hamarosan valamilyen más tünet jelentkezne a párnál, ami azt a funkciót töltené be, amit korábban az alkohol, vagyis nagyjából ugyanott lennének, mint korábban.

A megoldás az elválás - intimitás közötti pozícióból való kimozdulás lenne, ami esélyt adna egy új egyensúly megteremtésének. De ezt csak közösen tudják létrehozni és fenntartani, ezért szoktuk javasolni az alkoholproblémák kezelésére a párterápiát.

(Felhasznált Irodalom: Caterine Ducommun-Nagy: Lojalitás erő, mely gúzsba köt vagy felszabadít, Exit Kiadó, Kolozsvár, 2014.)

Az elveszett én

Thu, 15 Aug 2019 08:54:00 +0000

Az énünk egy részét a szocializáció során elveszítjük, aztán egész életünkben próbáljuk megtalálni. Ez az írás az elveszett énről, a párválasztásról, és a kettő közötti kapcsolatról szól.

Gyermekkorunkban meg kellett tanulnunk azokat a viselkedési módokat, amelyek megfeleltek a társadalom elvárásainak. Ez többé-kevésbé talán sikerült is mindnyájunknak. A módszer az idők során nem sokat változott: a szülők a gyerek viselkedésének egy részére azt mondják, jó, és azt támogatják, más részére azt mondják, nem jó és azt nem támogatják. Abban, hogy mit támogatnak és mit nem, benne van az értékrendjük és a származási családjukból hozott mintáik is.

Nézzük meg, hogyan működik ez a gyakorlatban.

Tegyük fel, egy szülő azt gondolja, a fiúknak a műszaki dolgok iránt kell érdeklődni, mert az a helyes. Ha a fiúgyereknek inkább művészi érdeklődése van, a színek és a formák érdeklik, rajzol, varr és ragaszt, akkor lehet, hogy a próbálkozásai nem kapnak megerősítést, esetleg egy-egy lesajnáló megjegyzést is kap, miszerint egy fiúnak nem ilyenekkel kéne foglalkoznia. De ha összeszerel, csavaroz, tervez vagy épít valamit, ha a kockákat egymás tetejére rakja, vagy apa csavarhúzójáért nyúl, rögtön körül van rajongva. Így az ő eredeti érdeklődése nemkívánatossá válik, amit könnyebb feladni, mint kitartani mellette.

Tegyük fel, egy szülő szerint a nőnek a konyhában a helye, és a legfontosabb feladata a háztartás rendben tartása, az okoskodást pedig jobb, ha a férfiakra hagyja. Ha a lánygyerek érdeklődik a sütés-főzés iránt, anyának segít a mosásban és takarításban, akkor nagy dicséreteket kap, és mindenki büszke rá. De ha ezek a tevékenységek kevésbé érdekli, inkább tudományos könyveket olvas, arról ábrándozik, hogy feltaláló lesz, és még tanulni is szeret, ez lehet, hogy válasz nélkül marad a szülő részéről, vagy rosszabb esetben úgy lesz megítélve, mint mihaszna tevékenység. És a gyerek mindezeket, mint nem elfogadott cselekvést, letiltja magában.

Az is lehet, hogy a szülő egyszerűen megmondja, hogy mi a helyes viselkedés és mi nem az. Példádul azt mondja: a jó gyerekek nem sírnak. Ezzel igazán nehéz mit kezdeni, hiszen a gyerek jó akar lenni, szeretne megfelelni a szüleinek, így kénytelen a sírásról lemondani, és a szomorúságát, a fájdalmát, a kétségbeesését elidegeníti magától.

Szélsőséges esetben a szülő nem csak bizonyos viselkedést, vagy érzést utasít el, hanem magát a gyereket is. Azt közvetíti felé, hogy ő nem fontos, nem része a családnak, az ő igényei lényegtelenek. Ha valaki így nő fel, később komoly dilemmái lehetnek azzal, hogy ő létezik-e, és ha igen, akkor ki is valójában.

Bármilyen módszert is alkalmaz a szülő, eléri, hogy a gyerek önmaga egy részét elveszti.

(Lehet, hogy ön azon kevesek közé tartozik, akik szocializációja nem így zajlott. Lehet, hogy ön kifejezhette az érzéseit, a gondolatait, vágyait és ez megértésre és elfogadásra talált még akkor is, amikor alá kellett rendelnie magát a szülei akaratának. Lehet, hogy ön abban nőtt fel, hogy, bár nem mindig sikerült elérnie, amit akart, de a szülei meghallgatták és tisztelték önt. Ha ez így van, akkor ön igen szerencsésnek mondhatja magát, hiszen valószínűleg kapcsolatban tudott maradni a saját érzéseivel, és meg tudta őrizni a teljességét.)

Amikor azt mondjuk: én nem tudom ezt megcsinálni, én nem tudom ezt érezni, én nem tudom ezt megérteni, valószínűleg valami olyan képességünk, gondolatunk vagy érzésünk hiányáról beszélünk, ami valamikor megvolt, de a szocializáció oltárán fel lett áldozva.

A gyerek ugyanis belsővé teszi a szülői tiltásokat és a fejében létrehozza a képzeletbeli szülőt, aki állandóan felügyeli, nehogy valamilyen tiltott dolgot tegyen. Ezt hívjuk felettes énnek. Ettől kezdve valahányszor el nem fogadott viselkedésen, gondolaton vagy érzésen kapja rajta magát, szorongást él át. Ez pedig annyira rossz, hogy inkább elfojtja a tiltott dolgokat, elfogadja az engedelmességet, ami azzal jár, hogy önmaga teljességéről lemond. És hiába nő fel és látja reálisabban az életét, ez csak alig változik.

Így jön létre az elveszett én, vagyis lényünk azon része, amit el kellett utasítanunk ahhoz, hogy elfogadásra találjunk. De mindig, egész életünkben ott él bennünk a vágy, hogy elveszett énünket megtaláljuk, és átélhessük a teljességet.

Ezért választunk olyan társat, aki az elvesztett énünk képességeivel rendelkezik. Ha elgondolkodunk azokon a tulajdonságokon, melyeknek híján vagyunk, nagy valószínűséggel megtaláljuk azokat a partnerünkben. Így alakulnak ki az ellentétes tulajdonságokkal rendelkező párok: a csendes – bőbeszédű, a harsány – visszafogott, az aszketikus – hedonista, az érzelmeit kimutató – érzelmeit eltitkoló, a szárnyaló fantáziájú – racionális, és így tovább.

A szerelem olyan, mintha a két személyiség egymásba olvadna. Ebben az összeolvadásban a másik tulajdonságait is a magunkénak érzékeljük, egymás részesei lehetünk, találkozhatunk elveszett énünkkel. Teljesebb embernek érezhetjük magunkat és ez boldoggá tesz minket.

Így magyarázható a mondás, miszerint az ellentétek vonzzák egymást.

(Felhasznált irodalom: Harville Hendrix: Pár-bajok és békés megoldások, Park Könyvkiadó, Budapest, 2007
Illustráció: Pixibay.com)

A kapcsolat

Thu, 11 Jul 2019 09:45:00 +0000

Talán az olvasók közül látták néhányan a Számkivetett című filmet, Tom Hanksszel a főszerepben. A történet szerint egy topmenedzsert szolgálati útja során repülőgép baleset ér. Ő az egyetlen túlélő, egy lakatlan szigetre kerül, ahol meg kell tanulnia egyedül fenntartani magát. A teljes magányt úgy tudja elviselni, hogy a gép roncsai között talált labdával beszélget, mintha az egy ember lenne. Arcot fest neki, és elnevezi Wilsonnak. A dolog működik, meg tudja őrizni önmagát, és a reményt, hogy visszatérhet a civilizációba. A fenti videó egy részlet a filmből. Ez a poszt pedig a kapcsolat megtartó erejéről szól.

"Senki nem sziget, mindenki a kontinens része, a szárazföld egy darabja" - írta Jonh Donne, angol költő. Nagyon igaza volt. Tévhit, hogy a világtól elkülönülve, emberi kapcsolatok nélkül tudnánk élni. Fizikailag elképzelhető ugyan, de a személyiségünk hamar darabokra hullana és elveszítenénk önmagunkat, hacsak nem találnánk ki olyan turpisságot, mint a Számkivetett főszereplője.

Erről voltak kutatások is.

A 2. világháború után a tudósok az izoláció hatását vizsgálták. Kifejlesztettek egy teljesen fény-és hangszigetelt kamrát, amelyben a résztvevőket langyos vízbe merítették: nem láttak, nem hallottak semmit, a testüket sem érzékelték, csak lebegtek a teljes csöndben és sötétségben. Az eredmény drámai volt, az alanyoknál hallucinációk és testi illúziók jelentkeztek, identitásérzetük fellazult, az idő- és térérzékelésük bizonytalanná vált, hamar elvesztették a koncentrálásra, és a gondolataik rendezésére való képességüket.

Hasonlót élnek át azok a foglyok, akiket hosszabb időre magánzárkába tesznek: az izolációban elvesztik a létezésük értelmét, és ez rosszabb, mint bármilyen kínzás. Azok az újszülöttek, akikkel nem foglalkozik senki, akiknek minden kapcsolatot nélkülözni kell, visszamaradnak a fejlődésben, vagy meghalnak. Az elhanyagolt idősek is rosszabb egészségi állapotban vannak, és könnyebben megbetegszenek, mint a kapcsolatokkal rendelkező kortársaik.

Úgy tűnik, szükségünk van másokra ahhoz, hogy megőrizzük önmagukat. De melyik részünk az, amely ennyire függ a kapcsolattól?

A pszichoanalitikus irodalom szelfnek nevezi. A szelf mindaz, amit magunkra vonatkoztatunk, amit magunkról gondolunk, érzünk, érzékelünk, elképzelünk, a törekvéseink, emlékeink, fantáziáink, vágyaink…mindez a mi szelfünk. Minden, amire azt mondjuk: ez én vagyok, én ilyen vagyok. A self nagyon hasonlít ahhoz, amit a hétköznapi életben énnek, vagy egónak szoktunk hívni.

Az a nehézség, hogy nem olyan könnyen meghatározható részünk, mint például a szívünk, vagy a májunk. Ugyanis a szelfünk önmagában nem létezik. Az én vagyok-ot csak úgy tudjuk kimondani, hogy közben kapcsolódunk valaki máshoz is. Vagyis az Én másként nem értelmezhető, csak az Én - Te részeként. Ha nincs kapcsolat, akkor a szelfünk szétesik.

Ez nem azt jelenti, hogy éjjel-nappal valakivel beszélgetnünk kell, hogy egyáltalán létezni tudjunk, erről szó sincs. Fontos lehet, hogy időnként egyedül is tudjunk lenni, hogy aztán elmondhassuk valakinek, hogy milyen jó egyedül lenni. A lényeg, hogy legyen egy többé-kevésbé rendszeres kapcsolat valakivel, aki fontos számunkra.

Stefan Zweig Sakknovella című írásának főszereplője egy olyan rab, akit hónapok óta magánzárkában tartanak, nincs kapcsolata senkivel, még az ételt adó börtönőrök sem reagálnak rá. Hogy elkerülje a szelfje megsemmisülését, önmagát két részre hasítja, és a két rész sakkozni kezd egymással, egyik a fekete, másik a fehér bábukkal játszik. Itt tehát a párbeszéd nem az Én és Te között zajlik, hanem a főszereplő két része között. Hatékony módszernek tűnik, de én az emberi kapcsolatokat ajánlom inkább.

Szükségünk van a másik emberre, olyanra, aki egyedi, nem pótolható, és nem cserélhető fel senkire. Mert ő az identitásunk alapja. Függünk tőle, nélküle nem tudunk önállóan létezni, nem tudjuk megtapasztalni önmagunkat. Az autonómiánkat csak vele tudjuk megszerezni, még akkor is, ha a kapcsolat az autonómia ellen hat. Paradox módon a kapcsolat biztonsága segít hozzá az autonómia megszerzéséhez. A függetlenedési, és önállósulási törekvések kérdésére jobb eséllyel lehet megoldást találni családterápián, amikor a teljes család jelen van és a kapcsolati nehézségek tisztázhatók, mint egyéni terápián, ahol a kapcsolatokról csak beszélni tudunk.

Wilson megmentette a menedzsert a szelfje felbomlásától, ami szép teljesítmény egy labdától. Minden alkalommal, amikor kapcsolatba kerülünk valakivel és hosszabb vagy rövidebb időre párbeszédbe lépünk vele, megajándékozzuk egymást a létezés élményével. Minél mélyebb a kapcsolat, az élmény annál erősebb. "Hiába fürösztöd önmagadban,/Csak másban moshatod meg arcodat." - írta József Attila, és nagyon igaza volt. A kapcsolat megtart és gyógyít.

Felhasznált Irodalom: N.G.Hamilton: Tárgykapcsolat elmélet a gyakorlatban, Animula Kiadó, 1996.
Caterine Ducommun-Nagy: Lojalitás erő, mely gúzsba köt vagy felszabadít, Exit iadó, Kolozsvár, 2014.

A kép

Mon, 24 Jun 2019 14:56:00 +0000

Ha megkérdezünk valakit, aki még párválasztás előtt áll, hogy milyen partnerre vágyik, valószínűleg csupa szép és jó dolgot mond: legyen kedves, figyelmes, nagylelkű, jó szándékú, gondoskodó, és így tovább. A párra találás után azonban lehetséges, hogy partnerében a saját szülei negatív vonásait véli felfedezni. Miért van ez?

Gyerekkorunkban elraktározzuk emlékezetünkben azokat, akik gondoskodnak rólunk. Ezek legtöbbször a szüleink, de lehet testvér, rokon, nagyszülő, pótszülő, vagy bárki, aki gondunkat viseli. Megfigyeljük, és az agyunkba véssük, hogy ők milyenek külsőre, hogyan mozognak, milyen a hangjuk, hogyan mérgesek, hogyan örülnek, hogyan vigasztalnak, hogyan büntetnek, szóval mindent, amit tapasztalunk a velük való kapcsolatban. Mindezek az emlékek az idők folyamán egyetlen képpé olvadnak össze bennünk, ez a kép a számunkra fontos emberek személyiségjegyeit ábrázolja úgy, ahogyan azt mi megéltük.

A képen azok vannak, akinek az életben maradásunkat köszönhetjük, hiszen ők gondoskodtak rólunk, amikor erre mi még nem voltunk képesek, és ezen az sem változtat, ha rosszul bántak velünk. Párválasztásnál tudattalanul olyan embert keresünk, akiről – a belső kép alapján – úgy érezzük, tud gondoskodni rólunk, vagyis akinek a tulajdonságai hasonlítanak a képünkön lévő személyek tulajdonságaihoz. Minél nagyobb a hasonlóság, annál vonzóbbnak érezzük őt. Ha viszont nincs hasonlóság, hidegen hagy, bármennyire is nagyszerű ember.

A logikus az lenne, ha csak a pozitív vonásokat keresnénk a másikban, de a belső világunk – ahol ezt a képet is őrizzük - nem a tudatos logikánkat követi. Ez a kép ugyanis egyszerre ábrázolja a gondozóink negatív és pozitív vonásait, mindenféle értelmezés és magyarázat nélkül. Ezért van, hogy ha például anyánk figyelmes volt ugyan, de időnként bántó, az apánk pedig nagylelkű volt, de időnként kritikus, akkor a másik emberben tudattalanul a figyelmesség és nagylelkűség mellett a bántó és kritikus viselkedés is vonzani fog, még akkor is, ha tudatosan nem szeretjük, ha valaki bántó és kritikus velünk. És mindez igaz a partnerükre is, őt is azok a tulajdonságok vonzzák bennünk, melyek hasonlítanak a belső képén szereplő tulajdonságokra.

Ez szolgálhat magyarázatul arra, hogy miért látják sokan a szüleik vonásait a társukban. Például az alkoholista apától szenvedő gyerek felnőve miért választ alkoholista partnert. Vagy az érzelmileg elhanyagoló szülő gyereke felnőve miért él érzelmileg elhanyagoló kapcsolatban. És lehetne folytatni a sort a sok-sok egyéni történettel.

A belső képünket nehéz meglátni, ugyanis a tudatos tartományon kívül esik. Párterápián fel lehet tárni a partner uralkodó jellemvonásai és a gondozó uralkodó jellemvonásai közötti párhuzamokat. Ha ezek tudatossá válnak, akkor már lehet beszélni róluk, így a saját viselkedésünk és a másik viselkedése is érthetőbb lesz. És ekkor el lehet kezdeni a negatívumokat pozitívvá alakító közös munkát.

(Felhasznált irodalom: Harville Hendrix: Pár-bajok és békés megoldások, Park Könyvkiadó, Budapest, 2007
Illustráció: Pixibay.com)

A korrekció

Sun, 19 May 2019 05:38:00 +0000

A nézeteltérés természetes része az életünknek. Elkerülhetetlen, hogy egy párkapcsolatban időnként viták legyenek. De mit lehet tenni ezek negatív hatásának csökkentéséért? Mit lehet tenni, hogy a viták által gerjesztett indulatok biztonságos mederben maradjanak, és ne rombolják a kapcsolatot? Ennek egy hatékony módja a konfliktus menetének korrigálása.

Ez az eljárás végtelenül egyszerű: időt kell adni magunknak, és időt kell adni a partnerünknek a vita során felgyülemlett feszültség és indulat kezelésére. Minél mélyebb a konfliktus, annál inkább szükség van erre.

Úgy tudunk időt adni, hogy - ha úgy érezzük, a helyzet érzelmileg kezd kezelhetetlenné válni - kis időre felfüggesztjük a konfliktus rendezését. Egyszerűen kilépünk belőle, vagy megengedjük a partnerünknek, hogy kilépjen belőle. Ez megakadályozza, hogy eldurvuljon a helyzet, és a vita hevében olyan dolgok hangozzanak el, melyek sérüléseket okoznak.

Például egy heves veszekedés során az egyik fél azt mondja: bocs, majd’ elfelejtettem, fel kell hívnom X-et, mert megígértem neki. És felhívja, ilyen módon szerez magának időt, hogy csökkentse a feszültséget és átgondolja a dolgait.

Bonyolultabb és nagyobb összehangoltságot igényel, ha a pár együtt módosítja a konfliktus menetét. Ezt megteheti bármilyen közös tevékenységgel, amely nem kapcsolódik a vita tartalmához, hanem annak rövidebb-hosszabb felfüggesztését célozza. Például a vita közben azt mondja a férj: most jut eszembe, megígértük X-nek, hogy meglátogatjuk. És a pár meglátogatja X-et, és nem a vitás kérdésekről fognak beszélgetni vele. Vagy megnéznek egy filmet, sétálnak egyet, főznek valamit… Bármi jó, ami eltéríti őket a vitától, lehetőséget ad, hogy lehiggadjanak és átgondolják a problémákat.

A humor a legszebb és legigényesebb módja a félrevivő kommunikáció korrekciójának. Valami kedves és vicces dolgot bedobni a vita hevében, amitől mindketten nevetni kezdenek, ez úgy tudja csökkenteni a feszültséget, hogy közben az összetartozás érzését erősíti, még akkor is, ha éppen nem értenek egyet.

A korrekció semmi esetre sem jelenti a vita elkerülését, a problémák szőnyeg alá söprését, vagy az ellentétek tudomásul nem vételét. Akik a korrekciót használják, újra és újra visszatérnek a problémás kérdésekhez és teszik ezt addig, amíg megnyugtató megoldáshoz nem jutnak. Csak éppen engedik, hogy az összeütközéseik indulata csökkenjen, és teletűzdelik azt olyan témákkal és helyzetekkel, melyek oldják a feszültséget, így el tudják kerülni a vita túlzottan negatív irányba fordulását.

A korrekció csak akkor működik, ha mindkét fél nyitott rá. Ha csak az egyikük próbálkozik ezzel, a partnere negatívnak értelmezheti a kísérletét és könnyen megkaphatja, hogy „már megint nem hallgatsz rám! Már megint elmenekülsz a vita elől! Mit vicceskedsz, mikor én komolyan beszélek, és hasonlók. Ez pedig inkább ront a helyzeten, mint javít.

Azok, akik mereven ragaszkodnak a konfliktus végigjátszásához, és nem engednek menekülő utat sem önmaguknak, sem a partnerüknek, csak fokozzák a negativitást. Ha nem képesek a feszültséget elviselhető mértéken belül tartani, az biztosan nem segíti sem egymás jobb megértését, sem pedig a probléma megoldását.

Érdemes kezdeményezni, felismerni és elfogadni a korrigálást. Békésebbek és átláthatóbbak lesznek a konfliktusok, ezzel harmonikusabbá tehető a kapcsolat.

Felhasznált irodalom: A családi rugalmasság erősítése, Szerk: F. Walsh, Animula Kiadó, 2016
Illusztráció: Pixibay.com

A hatás elfogadása

Wed, 15 May 2019 05:55:00 +0000

Az előző posztban arról írtam, hogy a megoldhatatlan ügyekhez való viszonyulás hogyan határozza meg a párok boldogságát és elégedettségét. Ebben az írásban egy olyan szemléletet/technikát szeretnék bemutatni, amelyet a sikeres párok használnak arra, hogy megoldást találjanak a konfliktusaikra. Amit csinálnak, azt úgy nevezzük: a hatás elfogadása.

Képzelje el, hogy szabályosan hajt az autójával és valaki szabálytalanul leparkol a sávjában ön előtt, így ön nem tud tovább haladni. Két dolgot tehet, vagy dudál, felháborodik, rendőrt hív, megbüntetteti az illegálisan parkolót, vagy elfogadja a helyzetet, átsorol a másik sávba és megy tovább. Ha az elsőt választja, jogosan áll ki a saját igaza mellett, bár a dolognak semmi értelme nincs, csak energia- és időpocsékolás. Viszont ha egyszerűen tovább hajt, akkor ugyan lemond az igazának érvényesítéséről, de hamarabb célhoz ér. A hatás elfogadása az utóbbihoz hasonlít.

Tegyük fel, önnek és partnerének vitájuk van egymással, és – mint lenni szokott - mindketten meg vannak győződve a saját igazukról. Ön küzd, nem változtat, nem enged, megpróbálja meggyőzni, vagy legyőzni a partnerét, és a partnere is ugyanezt teszi, amíg valamelyikük elfárad és feladja. Lesz győztes és lesz legyőzött, de valahogy egyikük sem érzi jól magát. Az egész vita vesztese pedig maga a kapcsolat.

A boldog/elégedett párok vitája annyiban különbözik a fentiektől, hogy ők a kevésbé fontos pontokon tudnak engedni a partnerüknek. Bizonyos kérdésekben az egyik, bizonyos kérdésekben a másik enged, pedig mindketten meg vannak győződve a saját igazukról, mégis lemondanak annak egy részéről azért, hogy elérjenek egy fontosabb célt, a jobb kapcsolatot.

Nem arról van szó, hogy valamelyik félnek alá kell rendelnie magát a másik akaratának. A hatás elfogadásának csak akkor van kapcsolaterősítő hatása, ha kölcsönös, vagyis ha a pár mindkét tagja megegyezésre törekszik. Ha mindketten megpróbálnak a másik pozíciójában találni egy olyan pontot, amelyet elfogadnak, akkor tudnak engedni az igazukból a kapcsolat érdekében. Amikor ezt meg tudják tenni, elmondhatják magukról, hogy valóban párként működnek. Akkor a vitás kérdés olyan témává válik, amit csapatként tudnak csak megoldani. És ez a csapatmunka annyira erősíti az összetartozásukat, hogy megtanulnak jól együttműködni az élet más területein is.

A hatás elfogadása olyan képesség, amely határozottan megkülönbözteti egymástól a boldog/elégedett, és a boldogtalan/elégedetlen párokat. Ha egy pár hajlandó engedni a vitákban, győz a kapcsolatban.

Felhasznált irodalom: A családi rugalmasság erősítése, Szerk: F. Walsh, Animula Kiadó, 2016

Illusztráció: Pixibay.com

A megoldható és a megoldhatatlan

Fri, 10 May 2019 18:52:00 +0000

Ha valaki azt mondja, hogy a boldog párok minden nézeteltérésüket meg tudják oldani, azt ne higgyük el. Minden pár életében, legyen az boldog vagy boldogtalan, elégedett vagy elégedetlen, vannak olyan problémák, melyek kellő odafigyeléssel és együttműködéssel megoldhatók. És vannak olyanok is, melyek nem oldhatók meg. Úgy néz ki, a boldogság nem azon múlik, hogy mindent meg tudunk-e oldani, hanem azon, hogy mit kezdünk a megoldhatatlannal, és el tudjuk-e választani azt a megoldhatótól.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a boldog/elégedett párok értik a különbséget a megoldható és a megoldhatatlan között. Dolgoznak a kapcsolatukban felmerülő problémák megoldásán, de elfogadják, hogy vannak dolgok, melyeknek az a megoldásuk, hogy el kell fogadni a megoldhatatlanságukat. Ezek olyan, többnyire személyiségbeli, kulturális, vallási, vagy más, szükségletbeli eltérések, melyeken nem lehet változtatni. A boldog/elégedett párok nem akarják megváltoztatni a másikat, nem akarják megszüntetni a különbözőségeket, inkább megpróbálják megtanulni egymást, megpróbálnak eligazodni egymáson.

A boldogtalan/elégedetlen párok nem tudnak különbséget tenni a megoldható és megoldhatatlan között. Nem fogadják el a különbözőségeket, nem keresik a kompromisszumot, inkább erővel akarják megoldani azt, amit nem lehet. Szilárdan kitartanak az álláspontjuk mellett, azt akarják, hogy a másik változtasson. Nem mozdulnak egy tapodtat sem, mintha erődemonstrációt tartanának, ki az erősebb, ki győzi le a másikat. Gyakran használják egymás ellen a „négy lovas” kommunikációt, vagyis a kritikát, megvetést, visszahúzódást, védekezést.

Képzeljünk el egy helyzetet: a férj korán fekszik, korán kel, a feleség későn fekszik, későn kel, ezért egy közös program összeállítása komoly szervezetést igényel. A boldog/elégedett párok elfogadják egymás ritmusát, elfogadják, hogy a feleség nem lesz korai kelő, a férj pedig nem fog belemenni az éjszakába, tehát ez a probléma megoldhatatlan. Valamilyen kompromisszumos megoldást keresnek egymásra odafigyelve, egymás szükségleteit elismerve. Ez a folyamat segíti, hogy közelebb érezzék magukhoz a másikat, így a megoldhatatlanság és a különbözőség is a kapcsolatuk javára fog válni.

A boldogtalan/elégedetlen párok párbeszédében kevés a pozitív érzelem, egymást vádolják, kritizálják, gúnyolják, vagy duzzogva visszavonulnak. „Miattad nem tudunk soha elmenni kirándulni! Lusta vagy, egész délelőtt csak alszol. Te beszélsz? Te tehetsz róla, hogy itthon kell ülni minden este, mert hétkor már nem bírsz magaddal és kidőlsz.” Minden ilyen konfliktus gyengíti a kapcsolatot, sérüléseket okoz és eltávolítja a párt egymástól. És persze a megoldhatatlan ettől még nem válik megoldhatóvá.

A legkisebb változás is képes lehet a negatív folyamatokat megállítani és pozitív irányba fordítani. Egymásnak örülni a megoldásban és a megoldhatatlanságban is lehet. Ehhez jó szívvel ajánlom Assisi Szent Ferenc gondolatait:

Uram, adj türelmet,

Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,

Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,

Amit lehet, és adj bölcsességet,

Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

És – teszem hozzá én – tegyék mindezt szeretettel és humorral. Sok sikert hozzá.

Felhasznált irodalom: A családi rugalmasság erősítése, Szerk: F. Walsh, Animula Kiadó, 2016

Illusztráció: Pixibay.com