Kötelékek
Függő lényként kezdjük az életünket. Anyánk a méhében
hordoz, majd megszül minket, életet ad nekünk, ezzel lekötelezetté válunk felé.
Mikor az apánk felvállalja az apasággal járó szülői szerepet, elkötelezettek
leszünk felé is. Ezt úgy hívjuk, lojalitás, ami azt jelenti: előnyben
részesített elkötelezettség egy kapcsolathoz.
Az, hogy a szüleinktől származunk, megváltoztathatatlan
tény, így a lojalitásunk is megváltoztathatatlan, függetlenül attól, hogy szüleink
milyen felelősséget vállaltak, milyen magatartást tanúsítottak felénk. Megmarad
egész életünkben, megmarad akkor is, ha már elhagytuk az eredeti
családunkat. Sokszor ennek nem vagyunk
tudatában, de választásainkban, döntéseinkben megmutatkozik.
Lojalitásunk tartalmazza a családi örökségnek való
megfelelést, a családi értékek, hagyományok tiszteletét, a kimondott és ki nem
mondott szabályok követését tudatos és tudattalan szinten is.
A szüleinkkel, családunkkal, őseinkkel kapcsolatos
elköteleződést vertikális lojalitásnak nevezzük. De van más irányú lojalitás
is.
Életünk velejárója, hogy folyamatosan új kapcsolatok, új
kötelékek keletkeznek. Vannak olyanok, melyek életünk végéig tartanak, mások
idővel véget érnek: barátságok alakulnak, párkapcsolatok szövődnek és bomlanak
fel. Ezeket az elköteleződéseket úgy hívjuk: horizontális lojalitás. Ezek tehát
nem feltétlenül maradnak meg egész életünkben, persze meg is maradhatnak, de egy
adott ponton akár el is tudjuk engedni őket, szemben a szülő-gyermek
kapcsolattal.
A horizontális lojalitások úgy alakulnak ki, hogy, amilyen
mértékben hozzájárulunk érdemben a másik életéhez, olyan mértékben válunk
jogosulttá az ő elköteleződésére. És mindez fordítva is igaz, amilyen mértékben
járul hozzá valaki a mi életünkhöz, olyan mértékben válik jogosulttá a mi
elköteleződésünkre.
Van úgy, hogy a vertikális lojalitások keresztezik a horizontális lojalitásokat. A szüleinkhez maradjunk-e lojálisak, vagy a partnerünkhöz. Ilyenkor döntési helyzetbe kerülünk. Ezek a döntési helyzetek elkerülhetetlenek, és sokszor konfliktussal járnak, ezt úgy hívjuk: lojalitáskonfliktus. Legerősebben azoknál fordul elő, akiknél a szülőkről való leválás nem történt meg. Például azért, mert a szülők kihasználták a gyerekük lojalitását azzal, hogy saját érdekeiket helyezték előtérbe, így magukhoz kötötték, és nem engedték önállóvá válni. A lojalitáskonfliktus hátterében sokszor az a dilemma áll, hogy „milyen jogon élvezhetném én a párkapcsolatomat, ha a szüleim szenvednek?” A meg nem oldott lojalitáskonfliktus akár váláshoz is vezethet. Komoly veszély fenyegeti a házasságot, ha a partnerek egyáltalán nem foglalkoznak egymás eredeti lojalitásával, vagy annak megtagadását kérik számon a másikon. Ez az a kérdés, amiben mindenképpen érdemes párterápiás segítséget kérni.
Ha valaki nem tudja/nem akarja vállalni az ősei iránti
lojalitását, vagy nem vesz tudomást róla, akkor az láthatatlanná válik ugyan, de
tudattalanul tovább működik. Például a szülők elutasítják a gyermekük
házasságát, ezért a gyermek megtagadja a származási családját. A lojalitás tudattalanul
megmarad, és úgy mutatkozik meg, hogy a gyermek tönkreteszi a saját házasságát,
feláldozza azt, hogy megőrizhesse lojalitását a származási családjához. Az
ebből kivezető út a szülők életéhez való lojális hozzájárulás nyílt
felvállalása, melynek ajándéka a meghittebb párkapcsolat.
Azok, akik azt hirdetik, hogy számukra semmit nem jelentenek
a családi kötődések, legtöbbször képtelenek elköteleződni egy partnerkapcsolat
felé. Paradox módon a szülők szükségleteinek figyelembevétele felszabadítóan
hathat és segítheti a párkapcsolati elköteleződést.
(Felhasznált irodalom: Ammy van Heusden - Else-Marie van den Eerenbeemt: A változó egyensúly, Böszörményi-Nagy Iván egyéni és családterápiás módszere, Coincidencia Kft, 2001.
Böszörményi-Nagy Iván, Barbara R. Krasner: A kapcsolatok kiegyensúlyozásának dialógusa, Coincidencia Kft, 2001
Székely Ilona: Tárgykapcsolat-elmélet családterápiában, Animula Kiadó, Budapest, 2003)