Blog
  • Kezdőlap
  • Magamról
  • Kapcsolat
  • Árak
  • Blog

Az autonómiáról

2020. jan. 27. 2:26

A származási családunkról való leválás nem olyan egyszerű dolog. A kapcsolatok bonyolult rendszere megtart és erőt ad, de foglyul is ejthet. Erről szól ez az írás.


Azáltal, hogy egy gyermek életet kap a szüleitől, erős kötelék jön létre köztük, mely mindig része marad a kapcsolatuknak. Ez a kötelék egész életre szól, függetlenül attól, hogy azt a gyermek akarja-e, vagy sem, hogy pozitív módon tapasztalja-e meg, vagy negatívan, és attól is függetlenül, hogy a szülők teljesítették-e a szülői feladataikat, vagy elhanyagolták azt. Ezt a köteléket eltépni nem lehet, csak megtagadni. De hiába is tagadná meg valaki, a kötelék akkor is megmarad, csak rejtett, láthatatlan formában. Ezt a köteléket úgy hívjuk: egzisztenciális lojalitás. Nem kell és nem is lehet kiérdemelni, mert ez az élettel jár.

Van egy olyan kötelék is, amely nem jelenik meg a születéssel automatikusan, hanem meg lehet szerezni. Ha valakitől jót kapunk, akkor elkötelezetté válunk felé, az adósai leszünk, és szeretnénk viszonozni a jóságát. Ezt szerzett lojalitásnak nevezzük. Vegyük azt az optimális helyzetet, hogy a szülő, azon túl, hogy életet adott a gyermekének, még jó szülő is volt, tehát szeretettel gondoskodott mindenről, ami a gyermeke testi és lelki fejlődéséhez kell. Ebben az esetben a gyermek az egzisztenciális lojalitás mellett a szerzett lojalitással is kötődik hozzá. De ez nincs mindig így. Példádul, ha egy gyermeket nem a saját szülei nevelnek fel, hanem örökbe fogadták, akkor az egzisztenciális lojalitása révén a biológiai szüleihez kötődik, míg az őt felnevelő emberek a szeretetteljes gondoskodásukkal kiérdemelték tőle a szerzett lojalitást. Ebben az esetben a gyerek számára komoly tehertétel lehet, hogy a lojalitásokat összebékítse magában.  

A szülőket és a gyerekeket összekötő lojalitást vertikális lojalitásnak nevezzük, mely lehet egzisztenciális és szerzett lojalitás is. Ez egy aszimmetrikus kapcsolat, mivel a gyermek jogosult arra, hogy kapjon (figyelmet, szeretetet, gondoskodást, stb.), a szülőnek pedig kötelessége, hogy adjon.

Mindenki mással (házastárs, barátok, munkatársak stb.) viszont szimmetrikus és kölcsönös kapcsolatban vagyunk, az adás és kapás egyensúlyban van. Ezt úgy hívjuk: horizontális lojalitás. A horizontális lojalitás csak szerzett lehet.  

Az autonómia, függetlenedés, vagy függetlenedési törekvés a vertikális és horizontális lojalitás kiegyensúlyozásáról szól.  Egy életkor után a fiatal társakat keres magának a családon kívül, és ezzel kivonja magát a családja iránti kizárólagos lojalitásból. Lesz tehát az életében egy régi (vertikális) és egy új (horizontális) lojalitás, és ezeket össze kell hangolnia. Nem könnyű feladat, a függetlenedése viszont azon múlik, hogy ez mennyire sikerül neki.

Néha ez lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Sok családnál tapasztaljuk, hogy a horizontális lojalitást  a szülők megbocsáthatatlan hűtlenségnek értékelik, ennek pedig súlyos következményei lehetnek a gyermekre nézve. Ha ugyanis a horizontális lojalitás hűtlenség, akkor az éppen párkapcsolatot kialakítani készülő, vagy már abban élő fiatal hatalmas belső konfliktust, úgynevezett lojalitás konfliktust él meg. Kit válasszon, a származási családját, vagy az új kapcsolatát? Ezt gyakran olyan módon oldja fel, hogy elutasítja a partnerét, ezzel bizonyítja a lojalitását a származási családja felé. Hiába érzi, hogy többet kéne adni a társának, ezt nem tudja megtenni, mert a szüleivel szembeni "hűtlensége" miatt bűntudata van, mintha minden szeretet, amit a társának ad, a szüleinek járt volna. Ez nem tudatos folyamat, az illető többnyire azt tapasztalja, hogy a kapcsolatai valamilyen ismeretlen okból egyre-másra kudarcot vallanak. Ha pedig valaki a külső kapcsolataiban kudarcot vall, ezt gyakran a családja iránti lojalitás felfokozásával kompenzálja.

Ennek egy másik megoldása, hogy magánál valamilyen szempontból gyengébb partnert választ, akit aztán önfeláldozó módon tud segíteni. A társának nyújtott áldozattal ellensúlyozza a bűntudatát, hogy hűtlen lett a származási családjához.

A családból nem lehet csak úgy kilépni. Amikor két „hűtlen lázadó” párt alkot, hogy egymással szövetkezve utasítsák el a származási családjukat, ezzel csak megerősítik a feléjük való kötődést. Úgy képzelik, a lojalitást átviszik az eredeti családjukról a választott családjukra, így az eredeti elkötelezettségüket meg tudják tagadni. Ez kudarcra van ítélve. A szülők kimaradása a gyerekek életéből depresszióhoz és apátiához vezethet. Megjelenhet a folyamatos félelem az elhagyástól, amelyet a bűntudat válthat fel a származási családhoz való hűtlenség miatt. Egy idő után valamelyik partnerben feltámadhat az érdeklődés a származási családja iránt, és ez elindíthatja házassági konfliktusok sorozatát, mintegy jóvátételi áldozatként felajánlva a házasságot az elhagyott szülőknek. 

Sok családot megterhelnek ezek a konfliktusok. A kiút ebből az lehet, ha párterápiás, vagy családterápiás keretek között sikerül feltárni az érintettek szülői, nagyszülői kapcsolatát, és módosítani a lojalitásról alkotott helytelen fogalmaikat. 

(Felhasznált irodalom:
Ivan Boszormenyi Nagy, Geraldine M. Spark: Láthatatlan lojalitások, Animula Kiadó, 2018.
Leen Hermkens (szerk): Összetartozásban, a kontextuális segítésről, Exit Kiadó, Kolozsvár, 2010.)

Kapcsolódó írások:

Kötelékek

Jogosultság és kötelezettség


Legutóbbi bejegyzések

  • Az autonómiáról
    2020. jan. 27.
  • Az elengedésről
    2020. jan. 15.
  • A válásról
    2019. dec. 7.
  • Alkoholizmus és párterápia
    2019. szept. 3.
  • Az elveszett én
    2019. aug. 15.
  • A kapcsolat
    2019. júl. 11.
  • A kép
    2019. jún. 24.

Jelentkezzen családterápiára:
06-20-551-47-85

parterapia.csaladterapia@gmail.com

1072 Budapest, Rákóczi út 26. 


Az oldal a világ legkönnyebben használható weboldalkészítőjével, a Mozellóval készült.