A kapcsolat

Talán az olvasók közül látták néhányan a Számkivetett című filmet, Tom Hanksszel a főszerepben.  A történet szerint egy topmenedzsert szolgálati útja során repülőgép baleset ér. Ő az egyetlen túlélő, egy lakatlan szigetre kerül, ahol meg kell tanulnia egyedül fenntartani magát. A teljes magányt úgy tudja elviselni, hogy a gép roncsai között talált labdával beszélget, mintha az egy ember lenne. Arcot fest neki, és elnevezi Wilsonnak. A dolog működik, meg tudja őrizni önmagát, és a reményt, hogy visszatérhet a civilizációba. A fenti videó egy részlet a filmből. Ez a poszt pedig a kapcsolat megtartó erejéről szól. 

"Senki nem sziget, mindenki a kontinens része, a szárazföld egy darabja" - írta Jonh Donne, angol költő. Nagyon igaza volt. Tévhit, hogy a világtól elkülönülve, emberi kapcsolatok nélkül tudnánk élni. Fizikailag elképzelhető ugyan, de a személyiségünk hamar darabokra hullana és elveszítenénk önmagunkat, hacsak nem találnánk ki olyan turpisságot, mint a Számkivetett főszereplője.

Erről voltak kutatások is.

A 2. világháború után a tudósok az izoláció hatását vizsgálták. Kifejlesztettek egy teljesen fény-és hangszigetelt kamrát, amelyben a résztvevőket langyos vízbe merítették: nem láttak, nem hallottak semmit, a testüket sem érzékelték, csak lebegtek a teljes csöndben és sötétségben. Az eredmény drámai volt, az alanyoknál hallucinációk és testi illúziók jelentkeztek, identitásérzetük fellazult, az idő- és térérzékelésük bizonytalanná vált, hamar elvesztették a koncentrálásra, és a gondolataik rendezésére való képességüket.

Hasonlót élnek át azok a foglyok, akiket hosszabb időre magánzárkába tesznek: az izolációban elvesztik a létezésük értelmét, és ez rosszabb, mint bármilyen kínzás. Azok az újszülöttek, akikkel nem foglalkozik senki, akiknek minden kapcsolatot nélkülözni kell, visszamaradnak a fejlődésben, vagy meghalnak. Az elhanyagolt idősek is rosszabb egészségi állapotban vannak, és könnyebben megbetegszenek, mint a kapcsolatokkal rendelkező kortársaik. 

Úgy tűnik, szükségünk van másokra ahhoz, hogy megőrizzük önmagukat. De melyik részünk az, amely ennyire függ a kapcsolattól?

A pszichoanalitikus irodalom szelfnek nevezi. A szelf mindaz, amit magunkra vonatkoztatunk, amit magunkról gondolunk, érzünk, érzékelünk, elképzelünk, a törekvéseink, emlékeink, fantáziáink, vágyaink…mindez a mi szelfünk. Minden, amire azt mondjuk: ez én vagyok, én ilyen vagyok. A self nagyon hasonlít ahhoz, amit a hétköznapi életben énnek, vagy egónak szoktunk hívni.  

Az a nehézség, hogy nem olyan könnyen meghatározható részünk, mint például a szívünk, vagy a májunk. Ugyanis a szelfünk önmagában nem létezik. Az én vagyok-ot csak úgy tudjuk kimondani, hogy közben kapcsolódunk valaki máshoz is. Vagyis az Én másként nem értelmezhető, csak az Én - Te részeként. Ha nincs kapcsolat, akkor a szelfünk szétesik. 

Ez nem azt jelenti, hogy éjjel-nappal valakivel beszélgetnünk kell, hogy egyáltalán létezni tudjunk, erről szó sincs. Fontos lehet, hogy időnként egyedül is tudjunk lenni, hogy aztán elmondhassuk valakinek, hogy milyen jó egyedül lenni. A lényeg, hogy legyen egy többé-kevésbé rendszeres kapcsolat valakivel, aki fontos számunkra.

Stefan Zweig Sakknovella című írásának főszereplője egy olyan rab, akit hónapok óta magánzárkában tartanak, nincs kapcsolata senkivel, még az ételt adó börtönőrök sem reagálnak rá. Hogy elkerülje a szelfje megsemmisülését, önmagát két részre hasítja, és a két rész sakkozni kezd egymással, egyik a fekete, másik a fehér bábukkal játszik. Itt tehát a párbeszéd nem az Én és Te között zajlik, hanem a főszereplő két része között.  Hatékony módszernek tűnik, de én az emberi kapcsolatokat ajánlom inkább.

Szükségünk van a másik emberre, olyanra, aki egyedi, nem pótolható, és nem cserélhető fel senkire. Mert ő az identitásunk alapja. Függünk tőle, nélküle nem tudunk önállóan létezni, nem tudjuk megtapasztalni önmagunkat. Az autonómiánkat csak vele tudjuk megszerezni, még akkor is, ha a kapcsolat az autonómia ellen hat. Paradox módon a kapcsolat biztonsága segít hozzá az autonómia megszerzéséhez. A függetlenedési, és önállósulási törekvések kérdésére jobb eséllyel lehet megoldást találni családterápián, amikor a teljes család jelen van és a kapcsolati nehézségek tisztázhatók, mint egyéni terápián, ahol a kapcsolatokról csak beszélni tudunk. 

Wilson megmentette a menedzsert a szelfje felbomlásától, ami szép teljesítmény egy labdától. Minden alkalommal, amikor kapcsolatba kerülünk valakivel és hosszabb vagy rövidebb időre párbeszédbe lépünk vele, megajándékozzuk egymást a létezés élményével. Minél mélyebb a kapcsolat, az élmény annál erősebb. "Hiába fürösztöd önmagadban,/Csak másban moshatod meg arcodat." -  írta József Attila, és nagyon igaza volt. A kapcsolat megtart és gyógyít. 

Felhasznált Irodalom: N.G.Hamilton: Tárgykapcsolat elmélet a gyakorlatban, Animula Kiadó, 1996.
Caterine Ducommun-Nagy: Lojalitás erő, mely gúzsba köt vagy felszabadít, Exit iadó, Kolozsvár, 2014.