Az elveszett én

Az énünk egy részét a szocializáció során elveszítjük, aztán egész életünkben próbáljuk megtalálni. Ez az írás az elveszett énről, a párválasztásról, és a kettő közötti kapcsolatról szól. 

Gyermekkorunkban meg kellett tanulnunk azokat a viselkedési módokat, amelyek megfeleltek a társadalom elvárásainak. Ez többé-kevésbé talán sikerült is mindnyájunknak. A módszer az idők során nem sokat változott: a szülők a gyerek viselkedésének egy részére azt mondják, jó, és azt támogatják, más részére azt mondják, nem jó és azt nem támogatják. Abban, hogy mit támogatnak és mit nem, benne van az értékrendjük és a  származási családjukból hozott mintáik is. 

Nézzük meg, hogyan működik ez a gyakorlatban.

Tegyük fel, egy szülő azt gondolja, a fiúknak a műszaki dolgok iránt kell érdeklődni, mert az a helyes. Ha a fiúgyereknek inkább művészi érdeklődése van, a színek és a formák érdeklik, rajzol, varr és ragaszt, akkor lehet, hogy a próbálkozásai nem kapnak megerősítést, esetleg egy-egy lesajnáló megjegyzést is kap, miszerint egy fiúnak nem ilyenekkel kéne foglalkoznia. De ha összeszerel, csavaroz, tervez vagy épít valamit, ha a kockákat egymás tetejére rakja, vagy apa csavarhúzójáért nyúl,  rögtön körül van rajongva. Így az ő eredeti érdeklődése  nemkívánatossá válik, amit könnyebb feladni, mint kitartani mellette. 

Tegyük fel, egy szülő szerint a nőnek a konyhában a helye, és a legfontosabb feladata a háztartás rendben tartása, az okoskodást pedig jobb, ha a férfiakra hagyja. Ha a lánygyerek érdeklődik a sütés-főzés iránt, anyának segít a mosásban és takarításban, akkor nagy dicséreteket kap, és mindenki büszke rá. De ha ezek a tevékenységek kevésbé érdekli, inkább tudományos könyveket olvas, arról ábrándozik, hogy  feltaláló lesz,  és még tanulni is szeret, ez lehet, hogy válasz nélkül marad a szülő részéről, vagy rosszabb esetben úgy lesz megítélve, mint mihaszna tevékenység. És a gyerek mindezeket, mint nem elfogadott cselekvést, letiltja magában. 

Az is lehet, hogy a szülő egyszerűen megmondja, hogy mi a helyes viselkedés és mi nem az.  Példádul azt mondja: a jó gyerekek nem sírnak. Ezzel igazán nehéz mit kezdeni, hiszen a gyerek jó akar lenni, szeretne megfelelni a szüleinek, így kénytelen a sírásról lemondani, és a szomorúságát, a fájdalmát, a kétségbeesését elidegeníti magától. 

Szélsőséges esetben a szülő nem csak bizonyos viselkedést, vagy érzést utasít el, hanem magát a gyereket is. Azt közvetíti felé, hogy ő nem fontos, nem része a családnak, az ő igényei lényegtelenek. Ha valaki így nő fel, később komoly dilemmái lehetnek azzal, hogy ő létezik-e, és ha igen, akkor ki is valójában. 

Bármilyen módszert is alkalmaz a szülő, eléri, hogy a gyerek önmaga egy részét elveszti.

(Lehet, hogy ön azon kevesek közé tartozik, akik szocializációja nem így zajlott. Lehet, hogy ön kifejezhette az érzéseit, a gondolatait, vágyait és ez megértésre és elfogadásra talált még akkor is, amikor alá kellett rendelnie magát a szülei akaratának. Lehet, hogy ön abban nőtt fel, hogy, bár nem mindig sikerült elérnie, amit akart, de a szülei meghallgatták és tisztelték önt. Ha ez így van, akkor ön igen szerencsésnek mondhatja magát, hiszen valószínűleg kapcsolatban tudott maradni a saját érzéseivel, és meg tudta őrizni a teljességét.) 

Amikor azt mondjuk: én nem tudom ezt megcsinálni, én nem tudom ezt érezni, én nem tudom ezt megérteni, valószínűleg valami olyan képességünk, gondolatunk vagy érzésünk hiányáról beszélünk, ami valamikor megvolt, de a szocializáció oltárán fel lett áldozva.

A gyerek ugyanis belsővé teszi a szülői tiltásokat és a fejében létrehozza a képzeletbeli szülőt, aki állandóan felügyeli, nehogy valamilyen tiltott dolgot tegyen. Ezt hívjuk felettes énnek. Ettől kezdve valahányszor el nem fogadott viselkedésen, gondolaton vagy érzésen kapja rajta magát, szorongást él át. Ez pedig annyira rossz, hogy inkább elfojtja a tiltott dolgokat, elfogadja az engedelmességet, ami azzal jár, hogy önmaga teljességéről lemond. És hiába nő fel és látja reálisabban az életét, ez csak alig változik.  

Így jön létre az elveszett én, vagyis lényünk azon része, amit el kellett utasítanunk ahhoz, hogy elfogadásra találjunk. De mindig, egész életünkben ott él bennünk a vágy, hogy elveszett énünket megtaláljuk, és átélhessük a teljességet. 

Ezért választunk olyan társat, aki az elvesztett énünk képességeivel rendelkezik. Ha elgondolkodunk azokon a tulajdonságokon, melyeknek híján vagyunk, nagy valószínűséggel megtaláljuk azokat a partnerünkben. Így alakulnak ki az ellentétes tulajdonságokkal rendelkező párok: a csendes – bőbeszédű, a harsány – visszafogott, az aszketikus – hedonista, az érzelmeit kimutató – érzelmeit eltitkoló, a szárnyaló fantáziájú – racionális, és így tovább. 

A szerelem olyan, mintha a két személyiség egymásba olvadna. Ebben az összeolvadásban a másik tulajdonságait is a magunkénak érzékeljük, egymás részesei lehetünk, találkozhatunk elveszett énünkkel. Teljesebb embernek érezhetjük magunkat és ez boldoggá tesz minket.

Így magyarázható a mondás, miszerint az ellentétek vonzzák egymást.

(Felhasznált irodalom: Harville Hendrix: Pár-bajok és békés megoldások, Park Könyvkiadó, Budapest, 2007 
Illustráció: Pixibay.com)