Az elengedésről

De kezdjük az elején: mikor megszületik egy gyermek, egy ideig nem tudja elkülöníteni magát az anyjától. Úgy érzékeli, mintha az anyjával együtt egy mindenható rendszer lennének, melynek közös határai vannak. Gyakran az anya is úgy érzi, össze van nőve a gyerekével. Ezt a jelenséget duáluniónak nevezik, és körülbelül öt hónapig tart. Ezt követi az úgynevezett kikelés szakasza; a gyermek kikel, vagy felébred az anyjával való összeolvadásból, észreveszi, hogy különbözik tőle, és figyelme fokozatosan a külvilág felé fordul. Az anyai gondoskodásból szülői gondoskodás lesz, apa és anya együtt vállalja a felelősséget az újszülöttért, majd ez a kör szélesedik, bevonódnak a nagyszülők, keresztszülők, közeli és távolabbi rokonok, barátok, és mindazok, akinek valamilyen konkrét jelentősége van a család számára.

Ahogy a gyermek növekszik, úgy az igénye is növekszik arra, hogy időnkét elszakadhasson az anyja öleléséből. Jól esik kicsit távolabb mennie, de nem a félelmetes ürességbe, hanem a még belátható, biztonságos világba. Ennek a világnak a határai az életkorával folyamatosan tágulnak, ő elmegy eddig a határig, aztán visszafordul. A biztonságot az adja számára, ha bármikor visszatérhet az alapokhoz, de bármikor el is távolodhat attól. A szülői gondoskodásnak pedig alkalmazkodnia kell a gyermek folyamatosan változó szükségleteihez, melyek magukba foglalják a függés igényét ugyanúgy, mint a küzdelmet a függetlenségért, az együttműködést ugyanúgy, mint annak megtagadását. Látszólag csupa ellentmondás.

Ahhoz, hogy a gyermek ebből ki tudjon törni, két dolog szükséges. Egyrészt egy tágabb kör, amely felvállalja őt, másrészt az a bizonyosság, hogy bármikor visszatérhet oda, ahonnan éppen el akar jönni. Ezért fontos, hogy a szülő az elköltözés után ugyanúgy biztosítsa számára az érzelmi biztonságot, mint amikor még otthon volt. A biztonság pedig azt is jelenti, hogy bármikor hazamehet, hiszen a függetlenedés során nem a szülő távolodik el a gyermektől, hanem a gyermek a szülőtől.

A kezdő példához visszatérve, az a szülő, aki elzárja a visszaút lehetőségét az ajtón kilépő gyermeke elől, pont ezzel biztosítja be, hogy a gyerek önálló életre tett kísérlete megbukjon. Persze a leválás az esetek többségében így is megtörténik, csak sokkal nehézkesebben, hosszabban és fájdalmasabban. De miért akarná ezt egy szülő? Talán nem szereti a gyerekét? Szó sincs róla.

Csak hát az elengedés nem könnyű. Amikor az utolsó gyermek is önállósodik, a fészek üressé válik, és a házaspárnak sokszor komoly lelki munka elfogadni a gyermekeiktől való szeparálódást. Ott maradtak ketten, és újra észre kell venniük egymást. Lehet, hogy megerősödik a házastársi kötelék, de az is lehet, hogy a gyerek ügyes-bajos dolgaival való foglalkozás miatt eddig háttérbe szorult problémák a gyerek távozásával a felszínre kerülnek, és a házasság feszültté válik. Ez esetben gyakori, hogy a szülők csak nagyon nehezen engedik el a gyerekeiket, főleg az utolsót, hiszen az ő távozásával magukra maradnak a problémájukkal. Különösen nehéz a leválás a gyermekét egyedül nevelő szülő esetében, aki számára a gyermek sokszor a partneri szerepet is betöltötte, így az ő elköltözésével teljesen magára marad. Az élet újraszervezése a gondoskodás évtizedei után nem könnyű feladat. Ha ebben a folyamatban elakadást tapasztal, érdemes családterápiás segítséget kérni. 

Felhasznált irodalom:
Herbert és Irene Goldenberg: Áttekintés a családról I kötet, Animula Kiadó, 2008
D. W. Winnicott: Az egyén fejlődése és a család, Animula Kiadó, 2006.