Az önértékelésről

(R. D. Laing: Gubancok)

A fenti versben egy alacsony önértékelésű ember párra találási nehézségeit olvashatjuk. Való igaz, ha valaki nem tartja értékesnek önmagát, nehezen tudja elfogadni, ha más ember értékesnek lája őt. Úgy tűnik, az, hogy mit gondolunk magunkról, nagyban befolyásolja, hogy hogyan tudunk kapcsolódni másokhoz. 

Virginia Satir, amerikai családterapeuta szerint nem az a kérdés, hogy értékesek vagyunk-e, hanem az, hogy mit érzünk saját magunk értékességéről.

Az önértékelés: önmagunkról alkotott kép, mely viselkedésünkben is megjelenik. Az a képességünk, melynek segítségével értékesnek tarthatjuk önmagunkat.

Ha magas az önértékelésünk, hiszünk az alkalmasságunkban. Becsüljük saját értékeinket, és becsüljük mások értékeit is. Tisztában vagyunk az érzéseinkkel, meg tudjuk élni azokat, de tudunk választani érzéseink és intellektusunk között.

Az alacsony önértékelésű ember abban a hitben él, hogy kevesebbet ér, mint mások, hogy a többiek becsapják, lenézik őt. Kapcsolataiban a legrosszabb lehetőségekre számít, és azt elő is tudja idézni. Védekezésül elzárkózik másoktól, nehogy negatív visszajelzéseket kapjon, és ez tovább rongálja önértékelését, ennek következménye pedig a szorongás, mely megakadályozza, hogy valódi megoldásokat keressen a bajára.

Stressz, kudarc, lehangoltság a magas és az alacsony önértékelésű embert is éri. De míg a magas önértékelésű ember ezt lehetőségnek éli meg a változásra és bízik abban, hogy kikerül a válságból, az alacsony önértékelésű ember azt érzi, ő semmire se jó.

Önértékelésünk személyes energiánk forrása. Ha szeretjük magunkat, energiánk növekszik, és kreatívan tudunk küzdeni az élet kihívásaival. Minél jobban értékeljük önmagunkat, annál kevésbé követelünk dogokat másoktól, annál inkább meg tudunk bízni másban, annál inkább tudunk szeretni másokat, tudunk kapcsolódni másokhoz, meg merünk ismerni másokat. Így az önértékelő viselkedés a csoportok, népek közti elszigetelődés csökkentéséhez is vezet.

Ha valaki nem szereti magát, energiája szétszóródik, áldozattá, legyőzötté válik. Ha valaki nem szereti magát, akkor bünteti magát, és büntet másokat is, mert leginkább másokat tart felelősnek önmaga leértékeléséért. Könnyen bevonható gyűlöletkeltő eszmék terjesztésébe, könnyen manipulálható, és ez gyakran érzelmi rabszolgasághoz vezet. 

Hogyan alakul ki az önértékelésünk?

Életünk első öt-hat évében a szüleinktől kapott üzenetek, jelzések alakítják az önmagunkról alkotott képünket.  
Az, hogy az ő szemükben értékesnek látjuk-e magunkat, vagy értéktelennek.

Satir leír egy példát erre:

egy hároméves gyerek virágot visz az anyjának. Az anya fogadhatja mosolyogva a virágot, miközben azt kérdezi ”hát hol szedted ezt a szép virágot?” Az üzenet, hogy milyen aranyos vagy, hogy ilyen szép virágot hoztál nekem,  erősíti a gyerek önértékelését.

De reagálhat egészen másképp is, mondhatja azt, szigorú arccal, hogy „csak nem a szomszéd kertjéből hoztad?” Ennek az az üzenete a gyerek felé, hogy rossz vagy, mert virágot loptál. A gyerek bűnösnek, értéktelennek érzi magát. 

Az ilyen apró, szinte észrevétlen helyzetekből épül fel a gyerek önmagáról alkotott véleménye.

Ott tud az értékesség érzése kialakulni a gyermekben, ahol a családtagok tiszteletben tartják az egyéni különbségeket, nyíltan kimutatják a szeretetüket, ahol a szabályok rugalmasak, a kommunikáció nyílt, a hibákat pedig arra használják, hogy tanuljanak belőlük.  Ha valaki ilyen családban nő fel, jó eséllyel lesz jóban önmagával, tud szeretni, és kompetensnek érzi magát.

Azokban a családokban, ahol nem tiszta a kommunikáció, a szabályok merevek, a különbözőségért kritika, a hibáért büntetés jár, nagy a kockázat, hogy a gyerekből destruktív felnőtt lesz.  

A magas önértékelésű ember nagyobb valószínűséggel teremt építő, egészséges családot, az alacsony önértékelésű pedig problémásat. A generációk így adják tovább a magas vagy alacsony önértékelésüket.

De a negatív önértékelésről – mivel tanult dolog –le is lehet szokni, és valami új tanulható meg helyette. Ezt pedig bármikor, életünk bármelyik szakaszában, bármilyen helyzetben elkezdhetjük. 

Fontos, hogy elfogadjuk, és tiszteletben tartsuk minden részünket és tulajdonságunkat. Merjünk különbözni másoktól, tudva, hogy nagyon sok hasonlóság is van köztünk. Hasonlóságainkban és különbözőségeinkben vagyunk egyediek.

Segítségül idemásolom Virginia Satir Önértékelési nyilatkozatát. Satir azt javasolta, naponta olvassuk fel magunknak, segítve önmagunk elfogadását.

Én én vagyok.

Mivel minden az enyém, ami velem kapcsolatos, saját magam legbensőségesebb barátja lehetek. Mindenestül szerethetem magam, s így minden részemmel saját magam legtisztább érdekeit szolgálhatom.

Tudom, hogy vannak vonásaim, amelyek megzavarnak, és vannak olyanok is, amelyeket nem ismerek. De amíg barátságos, szerető kapcsolatban vagyok magammal, bátran és bizakodva keresem az utat, hogy többet tudjak magamról.

Bármilyennek látszom, bármit mondok vagy teszek, bármit gondolok vagy érzek, az mind én vagyok. Hitelesen jelzik, milyen vagyok az adott pillanatban.

Később, mikor végiggondolom, milyen voltam, mit mondtam és mit tettem, hogyan gondolkodtam és éreztem, néhány dologról kiderülhet, hogy nem volt helyénvaló. Ezeket el tudom hagyni, meg tudom tartani a megfelelő dolgokat, s az elhagyottak helyébe újat tudok találni.

Látok, hallok, érzek, gondolkodom, beszélek és cselekszem.

Megvannak tehát az eszközeim, hogy életben maradjak, közel legyek másokhoz, alkossak, értelmet és rendet vigyek a világba.

Gazdája vagyok önmagamnak, ezért tervezni és építeni is tudom magamat.

Én én vagyok, s ez így van jól.

(Felhasznált irodalom: Virginia Satir: A család együttélésének művészete, Konfliktus BT., Budapest, 2018.)