A négy megnyomorító kommunikációs mód

Képzeljük el, hogy az önértékelésünk alacsony. Nem hisszük, hogy fontosak vagyunk. Nem gondoljuk, hogy érdekesek lehetünk, és úgy egyáltalán: nem vagyunk túl jó véleménnyel magunkról.

Inkább bizonytalanok vagyunk. Ezért önmagunk meghatározására, önmagunk értékelésére mások visszajelzéseit használjuk. Milyen is vagyok? Ilyen vagy.

Ezeket a visszajelzések elfogadjuk, magunkévá tesszük. Ha azt mondják, te ilyen vagy, elhisszük. Igen, ilyen vagyok.

Ezért rendkívül fontossá válik, hogy mások mit gondolnak rólunk. A viselkedésünket, a kommunikációnkat ahhoz igazítjuk, hogy minél kevesebb negatív visszajelzést kapjunk.  

Nagyon figyelünk, nehogy megsértsünk másokat. Nehogy megharagítsunk másokat. Nehogy megszakadjon a kapcsolatunk a mi hibánkból. Nehogy a másik terhére legyünk.

Virgina Satir, amerikai családterapeuta a négy megnyomorító kommunikációs módnak nevezte azokat a mintákat, melyeket arra használunk, hogy ne lássák rajtunk mások, mennyire kiszolgáltatottak és sebezhetők vagyunk. Négy kommunikációs mód, melyekkel azt hisszük, megóvhatjuk alacsony szintű önértékelésünket, de igazából csak tartósítjuk azt.

Ezek pedig az engesztelő, a vádló, az okoskodó és a zavarodott. Nézzük meg ezeket közelebbről.

Választhatjuk az engesztelő pozíciót, ha szeretnénk elkerülni, hogy a másik ember megharagudjon ránk. Mindenben egyetértünk, próbálunk a másik kedvében járni, úgy beszélni, mintha önállóan semmit sem tudnánk tenni. Mintha mindenben szükségünk lenne a jóváhagyására és hálával tartoznánk neki, hogy egyáltalán leereszkedett hozzánk. „Bocsáss meg, ne haragudj, hogy esetleg rosszat gondoltam, én csak ilyen vagyok, nem lehetne esetleg, ha nem okozok nagy gondot” stb.

Vádlók is lehetünk, ha magányosnak és sikertelennek érezzük magunkat, és ezt úgy akarjuk eltitkolni, hogy a másik emberrel fölényeskedünk. Saját jelentéktelenség érzésünket azzal kompenzáljuk, hogy másokat beledöngölünk a földbe. „Már megint nem csináltad jól, miért kell mindent ötször elmondani, mért nem figyelsz jobban, hiába beszélek neked, legközelebb meg ne lássam”, stb.

Lehetünk okoskodók is, ha sérülékenynek érezzük magunkat és ezt el akarjuk rejteni intellektuális koncepciók mögé.  Ilyenkor sokat kell okoskodnunk, érzelmek nélküli magyarázatot adni a dolgokra. Amikor okoskodunk, igazából visszahúzódunk másoktól, így védjük magunkat. „Nem túl hatékony ez a makroszintű rendszer, mivel az általad képviselt diffúz konstrukciókról az ókori görögök is megállapították” stb.

Ha úgy érezzük, velünk senki sem törődik, és nincs is helyünk ott, abban a helyzetben, eljátszhatjuk a zavarodott szerepét. Ilyenkor azt közvetítjük, hogy mi igazából valahol máshol vagyunk, nem értjük, ami körülöttünk történik. A zavarodottság segít, hogy ne kelljen jelen lennünk a sérülés veszélyével járó helyzetekben.  „Csak éppen erre jártam, nem is tudom hírtelen, jól látom, vagy ez valami más, de nem, vagy talán igen” stb.

A megnyomorító kommunikációval az a baj, hogy mást mutatunk, mint amit valójában gondolunk, vagy érzünk, ezzel elzárjuk magunkat a valódi kapcsolatoktól. Félünk, ha megmutatjuk, hogyan érzünk, bajunk esik. De ha pózokba dermedünk: hiteltelenek leszünk. Mindegyik kommunikációban a magány, a szomorúság, a félelem és az önelfogadás hiánya van.

Képzeljünk el egy házasságot, ahol az egyik ember a vádló, a másik az engesztelő szerepét játssza.  Vagy az okoskodó - zavarodott párosítást.  Sok érzelmi intimitást tudunk elképzelni az ilyen kapcsolatba? Szerintem nem.

Satir szerint lehet másképp is kommunikálni. Olyan módon, hogy valóban jelen legyünk és  kapcsolatba tudjunk lépni másokkal. Ezt úgy nevezte: egységes kommunikáció.

Az egységes kommunikáció hiteles, szavaink és a testbeszédünk ugyanazt mondja. Míg a megnyomorító kommunikáció kényszerpálya, az egységes kommunikáció szabad döntés. Vagyis lehetünk engesztelők, ha úgy érezzük, lehetünk vádlók, ha azt tartjuk jónak, okoskodók is, ha ahhoz van kedvünk, vagy akár zavarodottak, lényeg, hogy úgy viselkedjünk, ahogy az adott helyzetben valódinak érezzük. Nyugodtan bocsánatot kérhetünk, de az adott hibáért, és nem a létezésünkért, vagy kritizálhatunk akár, de a tettet és nem az embert. Okoskodhatunk, ha valamit szeretnénk elmagyarázni, de ne azért, hogy a fölényünket bizonyítsuk, vagy lehetünk zavarodottak, ha éppen zavarodottak vagyunk.

Ha szeretnénk egységesen kommunikálni, vizsgáljuk meg, milyen félelmek tartanak távol ettől.

Félünk, hogy hibát követünk el? Hogy valaki kritizálni fog?  Hogy terhére vagyunk másnak? Félünk, hogy elhagynak? Vagy attól, hogy azt gondolják, nem is vagyunk jók?

Igen, lehet, hogy hibát követünk el. Lehet, hogy valaki kritizálni fog. Lehet, hogy terhére vagyunk másoknak, vagy valaki nem gondol minket jónak.  És akkor mi van?

Satir azt tanácsolja, kérdezzük meg magunktól: ha az elképzelt veszedelem valóra válik, életben maradunk-e. Ha a válasz igen, megkönnyebbülhetünk. "Soha nem felejtem el, milyen nagy hatással volt rám, amikor felfedeztem, hogy mások ugyanolyan butaságok miatt aggódnak, mint én. Évekig azt gondoltam, hogy csak én vagyok ilyen. Állandóan próbáltam túljárni a többiek eszén, és mindent megtettem, hogy elrejtsem a szorongásomat. Féltem attól, hogy mi lesz, ha valaki rájön. Hát mi lett volna? Ma már tudom, hogy mindannyian ugyanezekkel a gondolatokkal rémítgetjük magunkat." - írja Satir.

Satir szerint akkor vagyunk egységesek, ha:

Egyenesen tudunk válaszolni a kérdésekre, nem kérdezünk vissza, hogy „ezt miért kérdezted?”.
Valamennyire sugárzik belőlünk a nemiség, érződik, hogy férfiak vagy nők vagyunk.
Hosszú magyarázatok nélkül meg tudunk nevezni néhány vágyunkat.
Őszintén igent, vagy nemet tudunk mondani.
Nem kapásból ítélkezünk, hanem megvizsgáljuk a tetteket, helyzeteket, elképzeléseket.
Kockázatot tudunk vállalni magunkért, akkor is, ha a félelmeinket még nem oszlattuk el.
Nyitottak vagyunk az új lehetőségekre, nem csinálunk úgy, mintha már minden helyzetre kész válaszunk lenne.
Tudunk hallgatni a megérzéseinkre.

Virginia Satir öt szabadságjogot fogalmazott meg. Ha el tudjuk fogadni ezeket, akkor segíthetnek, hogy a hiteles és egységes élet felé elmozdulhassunk.

Az öt szabadságjog

Jogod van arra, hogy azt lásd és halld, ami van, ahelyett, aminek lennie kellene, ami volt, vagy ami lesz.

Jogod van arra, hogy kimondd, amit érzel és gondolsz, ahelyett, hogy arról beszélnél, amiről kellene.

Jogod van érezni amit érzel, ahelyett, hogy azt éreznéd, amit kell.

Jogod van elkérni amit akarsz, ahelyett, hogy mindig csak engedélyre várnál.

Jogod van saját magadért kockázatot vállalni, ahelyett, hogy mindig “biztonságban” lennél, és félnél “elhagyni a járt utat a járatlanért”.

Felhasznált irodalom: Virginia Satir: A család együttélésének művészete, Konfliktus BT., Budapest, 2018.
Virginia Satir, John Banmen, Jane Gerber, Gömöri Mára: A Satir-modell, Családterápia és ami azon túl van, Ursus Libris Kiadó, 2006)