Légy spontán!

2019. jan. 25. 5:42

Mondták már önnek, hogy legyen spontán? És megpróbálta teljesíteni? Bizonyára nem volt könnyű feladat. Ha ugyanis szót fogadott a felszólításnak, és spontán akart lenni, azzal pont lehetetlenné tette a spontaneitást. Olyan cselekvést próbált utasításra megvalósítani, amely természeténél fogva csak spontánul tud kialakulni, mert csak a szabadságban lehetséges, kényszer alatt elsorvad. Tehát minél inkább az utasítás szerint akart cselekedni, annál kevésbé tudott.

Ezt úgy hívják, paradox parancs. Akkor fordul elő, ha valaki azt szeretné, hogy az elvárásai szerint cselekedjünk, de ezt magunktól tegyük, és ne azért, mert ő erre utasított. Vagyis: „Azt akarom, hogy azt akard, gondold, érezd, amit én akarok, de szabad akaratodból, és nem azért, mert nincs más választásod, mint követni az akaratomat!”

Mutatok még néhány hamisítatlan paradox utasítást:

„Szeretném, ha jobban uralkodnál rajtam!”

„Ne légy annyira engedelmes!”

„Élvezned kéne, ha a gyerekekkel játszol, úgy, mint más apáknak!”

„Azt akarom, hogy akarj tanulni!”

Na de mi a baj ezekkel a paradox utasításokkal?

Amíg viccelünk velük, vagy logikai játéknak fogjuk fel, addig ártalmatlanok. Baj akkor van, ha a mindennapi kommunikációnk részévé válnak.

Ugyanis ezeknek az utasításoknak nem lehet eleget tenni. Ezek olyan feladatok, melyeknek nincs megoldásuk. Tehát nem arról van szó, hogy dönthetünk, hogy így, vagy úgy akarunk cselekedni, és ha az egyiket választjuk, akkor büntetést kapunk, ha a másikat, akkor dicséretet. Ez ugyanis logikailag lehetséges döntési helyzet lenne. A paradox utasításnál arról van szó, hogy a választás lehetetlen, sem egyik, sem másik alternatíva nem működik.

Például a "Ne légy annyira engedelmes" utasítást hogyan lehet teljesíteni? Ha nem engedelmeskedünk, akkor igazából engedelmeskedünk, hiszen arra lettünk felszólítva, hogy ne engedelmeskedjünk, tehát nem sikerült az utasítás szerint cselekedni. Ha engedelmeskedünk, akkor pedig ellenálltunk az utasításnak.

Paradox kommunikáció létrejöhet úgy is, ha a verbális és nem verbális jelzések ellentétben vannak.

Bateson és munkatársai írták le az alábbi esetet: egy szkizofrén beteget a kórházban meglátogat az édesanyja. A beteg örömmel nyújtja felé a kezét, de az anya nonverbálisan nem reagál, rigid, megmerevedik a teste. A beteg elhúzza a karját, mire az anya így szól: "Már nem szeretsz?" A beteg elpirul. Az anya azt mondja: "Drágám, nem kell zavarba jönnöd...ne félj az érzéseidtől!". A jelenetet követő napokban a páciens tünetei kiújulnak.

Ez paradox helyzet. Ha a paciens kimutatja az anyja iránti érzéseit, az anyja nem szereti. Ha nem mutatja ki, akkor az anyja szeretetének elvesztésétől kell félnie. Nincs jó megoldás, bárhogyan is dönt, veszít.

Bateson és munkatársai ezt a helyzetet kettős kötésnek nevezték el.

Kettős kötésben nagyon nehéz lenni. Az elszenvedője azt érzi, hogy nem tud megfelelni az elvárásnak, hogy sarokba van szorítva, de azt gondolja, ez biztos az ő hibája, valamilyen szempontot nem vett figyelembe. Aztán elfojtja magában a nem verbális kommunikációs rendszert, nem hajlandó értelmezni azokat az üzeneteket, melyek nem szóban, hanem például testbeszéd formájában juttatnak el hozzá.

A másik reagálási forma, hogy elkezd az utasításoknak szó szerint engedelmeskedni, ezáltal lemond az önálló gondolkodásról. Így megspórolhatja, hogy az utasítás rejtett jelentéseit kelljen megfejtenie.

A harmadik reagálás, hogy az illető visszahúzódik az emberi kapcsolatoktól, megpróbál nem kommunikálni, fizikailag elkülönül, nem fogadja a hozzá intézett üzeneteket. Az ilyen ember mások számára visszahúzódónak, megközelíthetetlennek, autisztikusnak tűnhet. Vagy ennek pont az ellenkezője, harsány, hiperaktív, minden külvilági kommunikációt túlharsogó.

Mindannyian ki vagyunk téve időnként kettős kötés helyzeteknek. Ha ezek alkalomszerűek, akkor el tudjuk viselni, és meg tudjuk őrizni a józan eszünket. Akkor van probléma, ha a kettős kötés állandóvá, az életünk részévé válik.

Ha egy anya azt mondja a gyerekének: azt akarom, hogy akarj tanulni, rögtön egy paradox helyzetet hoz létre. A gyereknek nem csak a helyes dolgot kell tennie, vagyis tanulnia kell, hanem mindezt a helyes okból, azért, mert tanulni akar. Ha csak azért tanul, mert az anyja ezt akarja, akkor nem teljesíti a feladatot. Az a mód, ahogy az anya megpróbálja megváltoztatni a gyereke viselkedését, eleve lehetetlenné teszi, amit el akar érni.

Ha az anya azt mondaná inkább: azt akarom, hogy tanulj, az tiszta helyzetet teremtene. A gyerek döntési helyzetben lenne, vagy teljesíti az anyja utasítását, vagy nem, és számolhatna azzal, hogy döntésének megfelelően büntetést vagy jutalmat kap. Az anya is számon kérhetné a teljesítést. De ami a legfontosabb: átlátható, érthető kommunikáció lenne kettejük között.

Házastársi konfliktusban is gyakori a paradox kommunikáció, például, mikor az egyik fél bizonyos viselkedést kíván a másiktól, „de csak akkor, ha ő akarja, ha mondanom kell neki, semmit sem ér”. Ez szintén nem segíti a megértést, és a konfliktusok rendezését.

Párterápián és családterápián gyakran előjönnek a fenti helyzetek. A paradoxonokat használó családokban előbb-utóbb tünetek lépnek fel egyik, vagy több családtagnál. Ha a saját kommunikációjára ismer, ha a saját családjában tapasztal ilyet, vagy ha úgy érzi, elszenvedője ennek, érdemes segítséget kérni.

Felhasznált irodalom: Watzlavick - Weakland - Fisch: Változás, Animula Kiadó, 2008
Paul Watzlawick - Janet Beavin - Don Jackson: Az emberi érintkezés, formák, zavarok, paradoxonok, Animula Kiadó, 2009
Mirnics Zsuzsanna, Bagdy Emőke: A "kommunikációs zavar" jelenség pszichológiai megközelítései
Kollár József: Légy spontán! A kettős kötés logikája
Illusztráció: M.C. Escher, “Relativity,” 1953