Szerelem szövődik köztük. Párt alkotnak.

Ha az egyik szomorú, a másik vigaszt nyújt. Ha az egyik ideges, a másik nyugtatja. Érzelmileg elérhetők egymás számára.

- Számíthatok rád?
- Számíthatsz rám.
- Rád bízhatom magam?
- Rám bízhatod magad.
- Szükséged van rám?
- Szükségem van rád.

Biztonságban érzik magukat egymással. 

Ha nyugtalanító, vagy félelmetes dolog történik az egyikkel, még inkább keresi a másik közelségét. Itt vagy velem? A másik válaszol: itt vagyok veled. És rögtön minden sokkal békésebbnek tűnik. 

Néha összevesznek, olyankor megnő az érzelmi távolság köztük. Ez ijesztő, de csak addig, amíg újból megnyugtatást kapnak egymástól: nincs baj, fontos vagy nekem. Akkor aztán megint minden rendben lesz.

Ők elég jól elvannak, úgy tűnik, biztonságos menedéket tudnak nyújtani egymás számára. 

De mi történik, ha a pár egyik tagja azt éli meg, hogy a partnere érzelmileg elérhetetlen? Ha nem reagál a jelzéseire, amikor vigasztalásra, támogatásra,  közelségre van szüksége?  Számíthatok rád? Itt vagy velem? Fontos vagyok neked? -  és nem kap választ.

Ha nincs válasz, úgy érzi: magára maradt. A társ, aki a biztonságot és menedéket jelenti, fizikailag jelen van ugyan, mégis elérhetetlen. Az érzelmi távolság növekedése kiváltja a kapcsolat elvesztésétől való félelmet, a pánikok, a haragot, a szomorúságot, a megbántottságot, a biztonságérzet elvesztését. Ha tartósan nincs válasz, a magára hagyottságot átélő ember valamilyen stratégiát fog alkalmazni, mellyel csökkenteni tudja a félelmeit. Ezek a stratégiák tudattalan folyamatok, melyek egy ideig működhetnek is, de minél gyakrabban használja őket, annál inkább károsítják a kapcsolatot, és még inkább eltávolítják a partnert. 

Lehet, hogy túlságosan ragaszkodó válik, kapaszkodik a másikba, csüng rajta, fojtogatóan szorítja. Vagy követelőzve, agresszíven próbál valamilyen válaszreakciót kicsikarni belőle. Ha mást nem sikerül, legalább a dühöt, mert még az is jobb, mint a semmi. De az is lehet, hogy visszahúzódik a saját világába, teszi  a dolgát, éli a napi rutint, közben falakat épít, hogy megvédje magát. Igyekszik hűvös és nyugodt maradni, hogy uralja a helyzetet, és ne legyen kiszolgáltatva érzelmileg a másiknak. 

Adva van tehát kétféle viselkedés: az üldöző, aki vagy túlzott ragaszkodással, vagy agresszíven érzelmi választ követel, és a visszavonuló, aki félelmében, hogy nem kap választ, bezárkózik és eltávolodik. Ez a kettő gyakran együtt jár: ha a pár egyik tagja az üldöző szerepé veszi fel, a másik a visszavonulóét, de olyan is lehet, hogy két üldöző, vagy két visszavonuló alkot párt. Ezek a viselkedési módok egymást tartják fenn, és egymást erősítik, ezért csak egymással összefüggésben lehet értelmezni azokat. Az üldöző és a visszavonuló is létrehozza a másik reakcióját, anélkül, hogy ennek tudatában lenne.  

A kívülálló azt látja, hogy a pár egyik tagja felelősségre von, szemrehányást tesz, provokál,  hibáztat, kontrollál, a másik védekezik, értetlenkedik, megsértődik, érzéketlenné válik, lezár. Pedig mindketten ugyanattól félnek: az elhagyástól, a visszautasítástól, a kudarctól, az el nem fogadástól, a szeretetlenségtől. És mindketten ugyanattól szenvednek: hogy érzelmileg távol érzik a másikat ezért nem érzik magukat biztonságban. A veszekedésük pedig tiltakozás ez ellen, és egy megoldási kísérlet. 

Az igazi megoldás azonban az érzelmi kötődés helyreállítása lenne. Ebben tud segíteni a párterápia.

Felhasznált irodalom: Sue Johnson: Ölelj át! 7 lépés az életre szóló szerelemér, Harmat – EFT, 2018., 
Susan M. Johnson: Az érzelmekre fókuszáló párterápia gyakorlata, A kapcsolat megteremtése, Oriold és Társai Kiadó, Budapest, 2016.
Illusztráció: pixabay.com